Bartis Attila új regényének főszereplője (és egyben elbeszélője) egy helyütt idézi Jurij Gagarin ismert mondatát, amelyet az űrhajós – legalábbis az utólagos, valószínűleg nem teljesen megbízható szovjet híradások szerint – első és utolsó, 1961-es űrsétája során fogalmazott meg: „Én nem látok itt semmiféle Istent”. Dermesztő belegondolni, hogy a 20. század emblematikus pillanatában a kommunista propaganda miért tartotta annyira fontosnak, hogy ezt az üzenetet közvetítse a Föld lakosságának. Semmi más nincs odakint az űrön kívül, kár abban reménykedned, hogy nélkülünk bármit is megérthetsz a világegyetemből – sugallta Gagarin (vagy talán maga Hruscsov) elhíresült kijelentése. Pedig Szabad András, A vége fotográfus főhőse számára Gagarin – majd nyolc évvel később Neil Armstrong – űrutazása éppen azért volt fontos, mert látta benne a megértés, a világ kívülről, „egészben” való szemlélésének lehetőségét. De csak a lehetőségét: ahogy Szabad András elképzeli, Gagarin végül semmi másra nem volt képes száznyolc perces űrsétája alatt, mint önmaga megfigyelésére, ezalatt pedig csak annyit ismételgetett: „Jól vagyok. Jól érzem magam. Mondjatok valamit nekem.” Az elbeszélő interpretációja szerint az űr súlytalansága nem a végtelen szabadság, hanem a tét nélküli, értelmetlen magány érzését ébresztette fel Gagarinban, akit „ugyanaz érdekelt leginkább, mint Lajkát meg az összes nagy önmegfigyelőt. Nem a súlytalanság, nem az, hogy mennyire gyönyörű, de még csak nem is az, hogy odafentről látható-e Isten, és ha igen, az miként hat rá. Hanem hogy az önmegfigyelés után visszajut-e élve.”
Nem könnyű feladat néhány oldalon összefoglalni Bartis Attila regényét, de még azt is nehezemre esik pontosan megfogalmazni, hogy miért tartom A végét az idei év egyik legjobb magyar szépirodalmi művének. Bár a jellemzően néhány bekezdésből álló vagy legfeljebb pár oldalas fejezetekből felépülő, szikár mondatokkal operáló szöveg hatszáz oldalon keresztül sodorja magával az olvasót, és egy pillanatra sem lehet olyan érzésünk, mintha éppen nem a lényegről lenne szó, mégis lehetetlennek tűnik megragadni a szöveg esszenciáját. Kemény István is erre a megfoghatatlanságra utal a fülszövegben: „Egy fotográfus története, aki… Nem: egy férfi története, aki… Nem: egy szerelem története, ami… Vagy több szerelem története, amik egymással… Vagy egy ország története, ami… Na hagyjuk.” A vége nehezen lenne beskatulyázható bármilyen regénytípusba, például – hogy csak egyet említsek az alternatívák közül – a családregény műfajába. Bár Szabad András hol kisebb, hol nagyobb részletességgel megemlékezik felmenőiről, nem próbál a történetükből általános érvényű tanulságot levonni, így – bár helyenként működteti a családregény műfaji kódjait – nem állíthatjuk, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítana a családi gyökerek identitásformáló erejének. (Ahogy meglehetős távolságtartással megjegyzi a regény elején: „Nem látom okát, hogy a saját életem számbavétele során valami nagy családtörténetbe kezdjek. Alkalmas se vagyok rá, a lehetőségem sincs meg. Se Anyámat, se Apámat nem kérdezhetem, a nagyszüleim közül eggyel sem találkoztam soha. Az okát pedig azért nem látom, mert a családom története nem különös, nem kiváltságos, mondhatni az összes egyediségével együtt majdhogynem prototípusa a magyar családtörténeteknek. Vagy akár a középosztálybeli, nemzsidó családtörténeteknek. Amúgy szerintem a zsidó családtörténetek is elég hasonlóak. Leszámítva a leszámíthatatlant.”) Nem nevezhetjük aparegénynek sem, holott a történet első részének András és édesapja vitákkal, kimondott és kimondatlan vádakkal terhes együttélése adja a keretét. Fejlődés- vagy művészregénynek is túlzás lenne nevezni, mint ahogy azt sem állíthatjuk, hogy a Kádár-korszak „szürke” diktatúrája lenne Szabad András vizsgálódásainak legfőbb tárgya. Gyökerei, hozzátartozói, ismerősei, környezete annyiban fontosak a történet elbeszélője számára, amennyiben saját, valóban megélt érzéseit befolyásolták élete során – talán azt mondhatjuk, Szabad Andrást a „család”, „nemzet”, „szerelem”, „barátság” stb. számára túl absztraktnak, éppen ezért használhatatlannak tűnő fogalmai helyett csakis a személyesség, az egyes ember érzései és cselekedetei érdeklik. Ezt a végtelenné növelt alanyiságot szeretné megjeleníteni fényképein is, de nem azért, mert az egyén (például egy vak nő Reisz úr műtermében, egy étkezde felszolgálója, András korábbi szeretői, haldokló édesapja…) esendőségén keresztül bármit is láthatóvá szeretne tenni az „egészből” – ennél többről van szó. Szabad Andrást – szemben apjával, aki felhőkről készült fotóin Istent próbálta felfedezni – pályája kezdete óta nem érdekli más, mint a „részletek” – saját érzelmeinek, végső soron pedig saját magányosságának – láthatóvá tétele. „[A]zon múlik, meglátom-e valaha is egyben az egészet. Miközben csakis úgy lehet egyben látni az egészet, ha külön-külön a legapróbb részletig lát az ember mindent” – írja egyik első fényképére visszaemlékezve.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Reichert Gábor, Ujforras.hu , 2016. dec. 13.