A diktatúra véget ért. A katonák még belelőttek a főtéren összegyűlt békés tüntetők tömegébe, a rendszer embereinek még sikerült a kórházban megkaparintaniuk a holttesteket és elrejteniük; ám a vasgyári munkások a „sortűz utáni negyedik napon” áttörték a „titkosrendőrség főhadiszállásának a kerítését”, a dühös tömeg a mesterlövészeket, akiket a padláson kapott el, lelökte a tetőről, és átkutatta az egész épületet iratok, jelentések, bizonyítékok után kutatva – de semmit sem találtak. Így zajlott le a forradalom abban a névtelen városban, amely Dragomán György Máglyájának a színteréül szolgál. Ez volt az utolsó pillanat, amikor még mindenki tudta, ki kivel van, mi ellen kell harcolni.

A regény főszereplője, a tizenhárom éves Emma nem éli át ezeket az eseményeket, csak később, mások elbeszéléseiből ismeri meg a történteket. A cselekmény elején ugyanis még nem a városban, hanem egy árvaházban lakik, ahova a szülei halála után került. Ha a forradalom nem is nagyon forgatja fel az intézet életét, azért a tábornok halálának a híre hozzájuk is eljut, változásokat indít be: a diktátor képeit és a feliratokat leszedik a falakról, összetépik és összetörik, hogy aztán a roncsokból és a régi rendszer „vastag vörös borítós” könyveiből máglyát rakjanak. A máglya a könyvnek ezen a pontján a diktatúra végét és valami új kezdetét jelképezi, a tanárok és a növendékek euforikus állapotban tüzelik el a zsarnokság szimbólumait.

A címadó máglyának érthető módon kiemelt jelentősége van Dragomán új regényében (a cselekmény során még többször visszatér), de nem szabad elfelejtenünk, hogy a tűz nemcsak itt, hanem már A fehér királyban is fontos szerepet töltött be. Amellett, hogy a történetben két komolyabb gyújtogatás is helyet kap (a főszereplő, Dzsáta és barátai először egy búzamezőt gyújtanak fel, az Aranylelet című fejezetben pedig egy lakókocsi kap lángra), a borítón is ez a téma jelenik meg: amikor kezünkbe vesszük a könyvet, az első, amit meg pillantunk, egy kisgyerek, aki lángok között sétál. Ám ha levesszük a borítót, a kisfiú eltűnik, a kemény fedélen csak a tűz marad – egy könyvet tartunk a kezünkben, amit lángok nyaldosnak. Ha a Máglya felől nézzük A fehér királyt, ennek így is kell lennie, a diktatúrának, a mű zsarnoki világának el kell pusztulnia. (Hosszan lehetne sorolni, hogy a Máglya mit visz tovább A fehér királyból, hogyan ismétli meg Dragomán az előző regény bizonyos témáit és stilisztikai fogásait – kezdve az egyke gyerekhőssel, az ellenálló szülőkön át egészen az öngyilkos nagyapáig –, de ez csak akkor válik igazán hasznossá, ha a játék oda-vissza zajlik, ha az előbbi kérdés után rögtön feltesszük azt is: miben változtatja meg az új regény A fehér királyról kialakított olvasatunkat?)

Ami a diktatúra bukása után következik, azt úgy nevezik: szabadság, de hogy ez valójában mit is jelent, azt senki sem tudja. A Máglya szereplőinek a hirtelen kialakult kaotikus helyzetben kell kitapogatniuk az új határokat, megtudniuk, hogy meddig mehetnek el, közben pedig rá kell döbbenniük, hogy az új világ mindenre hasonlít, csak a vágyott tejjel-mézzel folyó Kánaánra nem.

Amikor Emma egyik osztálytársa, Gazsi mást mer mondani felelet közben, mint ami a régi tankönyvben áll, a történelemtanár, Függönybá úgy pofon vágja, hogy a fiúnak ömleni kezd az orrából a vér. A rajztanár kísérlete, hogy egy meztelen nőt rajzoltasson le a diákokkal (amit a diktatúra idején nagy valószínűséggel nem tehetett volna meg), botrányba fullad. Mindezek azt példázzák, hogy a dolgok nem változnak meg varázsütésre; attól, hogy a diktatúra megbukott, nem lesz minden egyből igazságos és jó. Éppen ezért a regény sokat idézett rajzszakkör-jelenetében – amit személy szerint egy kissé didaktikusnak érzek –, amikor a tanár próbára teszi a diákokat, hogy mit tudnak kezdeni magukkal, ha nem kapnak konkrét feladatot, az lenne a meghökkentő, ha a többség kreatívan elfoglalná magát, nem pedig várná az utasítást. Ezért is visszás a tanár fejmosása („ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, akik szeretnek rajzolni, olyanok, akik maguktól is tudnak dolgozni, nem csak akkor, ha megmondják nekik, hogy mit csináljanak. Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik. De úgy látszik, mi csak üvöltözni és marháskodni tudunk, mint a barmok. Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal” [357]): miközben jó felé próbálja terelni a diákokat, megfeledkezik arról, hogy az átalakuláshoz idő kell.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Hlavacska András, Szépirodalmi Figyelő, 2015/1.