Nemrég Marosvásárhelyen két darabodat is volt alkalmam színpadon látni, A nyugalom legújabb változatát, és a Rendezés című új művedet a saját rendezésedben.
Kezdjük ez utóbbival. Azt jól tudhatjuk már korábbi nyilatkozataidból, hogy a művet kb. három éve, Eszenyi Enikő felkérésére írtad, és Vígszínház engedélyével mutatták be most Marosvásárhelyen. Egy évvel ezelőtt, amikor Marosvásárhelyen A nyugalom színpadi változatát Radu Afrim rendezésében bemutatták, akkor elszóltad magad, hogy egyszer szívesen kipróbálnád magad rendezőként is. Erre mindjárt kaptál egy ajánlatot a színház művészeti vezetőjétől, Keresztes Attilától, hogy itt a lehetőség, tessék, rendezz meg valamit. S ekkor vetted elő ezt a darabot, amely többek között azért nagyon érdekes, mert egy író-rendező előttünk, nézők előtt rendezi az általa írott darabot, így a szemünk láttára kapcsolódik egymásba a valóság és a fikció, mármint a műbeli valóság és fikció. Nem mindig a darabot látjuk, hanem időnként halljuk, látjuk a rendezői instrukciókat, a színészeket, amint kilépnek a szerepükből, és egymással foglalkoznak, illetve a rendezővel. Ugyanolyan bonyolult személyes kapcsolatok, viszonyok hálózzák be az életüket, mint a darabbeli szereplőkét, a kettő egymásba ékelődik, íródik. A marosvásárhelyi előadás láttán nem is az a kérdés számomra most, hogy rendezőként mire törekedtél, miért rendezted meg magad a darabot, erre amúgy is válaszoltál már többször, hanem először is az, hogy szerzőként, íróként mi foglalkoztatott a darab megírása során? Jól értettem-e művet, ha úgy fogalmazok, hogy talán éppen a fikció és az élet, az írás és a rendezés egymásra hatása, egymásba ékelődése?

Fontos, hogy rögzítsük: akkor, amikor megírtam a darabot, még föl sem merült, hogy én rendezzem. Igen, valóban az foglalkoztatott, hogy az alkotásnak a folyamata adott esetben hogyan hat vissza magára az életre, mennyire tud teljes lenni, hol van az a nagyon képlékeny határ az önéletrajziság és a személyesség között, mert ez azért két nagyon különböző dolog, akkor is, ha hajlamosak vagyunk összekeverni. S mindennek a lélektani része, hogy családi tragédiákba, hazugságokba, elcsúszott értékrendekbe visszanyúló nagyon apró mozzanatok miként tudnak megjelenni. Amikor a vásárhelyi színház fölkért, hogy dolgozzak velük, akkor egy pillanatig föl nem merült bennem az, hogy Shakespeare-t vagy Molière-t rendezzek, vannak arra tisztességes rendezők, akiknek ez a dolguk. Engem az érdekelt, hogy amit írás, drámaírás közben elképzelek, az általam mennyiben változtatható hús-vér valósággá a színpadon. Ha egy másik rendező hozzányúl a szövegedhez, és nem pont ugyanazt hallod vissza a színpadról, amit elképzeltél, akkor ez egy természetes dolog, ez a színház sajátja. A rendező is elvégzi ugyanazt az alkotómunkát, amit az író elvégzett, amikor megírta a darabot. Ez történt A nyugalom-előadás esetében: van egy szöveg, írtam én, van egy rendező,  Radu Afrim, aki hozzányúl ehhez a szöveghez, ami tulajdonképpen csak megtermékenyíti őt, aminek hatására létrehoz egy teljesen autonóm művet, s ha az jó, akkor annak örülnünk kell, de ez nem múlhat azon, hogy a rendezés mennyire szöveghű. Az én esetemben az volt a kérdés, hogy az, amit én elképzelek írás közben, például, hogy milyen is az a tekintet, az a gesztus, az meg tud-e történni színpadon – erről szólt ez az egész kísérlet.

A Rendezés című darabban előadott darab, de maga a Rendezés című mű és előadás is sokat foglalkozik az igazság és hazugság kérdésével, a látszat és a valóság kérdésével. Az a gyanúm, ráadásul, hogy téged globálisan, egész életművedben, A vége című legutóbbi regényedben is nagyon foglalkoztat mindez...

Igen, nyilvánvalóan foglalkoztat ez engem, de azt hiszem, mindnyájunknak az életét ez határozza meg. A fő kérdés itt mindig az igazságon van, a többi csak körítés. Egymást kizáró, de egyenrangú igazságok ütköznek  az életünkben, nekünk ezzel kell folyamatosan megküzdenünk. A te személyes valóságodból fakadó igazságod egyáltalán nem biztos, hogy alábbvaló az én hasonló módon születő igazságomnál. S hogyan működik ennek az érzelmi háttere, miközben azt képzeljük, hogy a racionalitás határozza meg az életünket, de amikor megpiszkáljuk az egészet, mint egy hangyabolyt, akkor kiderül, hogy az összes racionálisnak tudott döntésünk mögött milyen érzelmi káosz van, de ha káosz nincs is, mennyire érzelmi alapúak valójában a döntéseink. Ezt, persze, mindannyian megtapasztaljuk, de nálam munka közben ez valamiért valóban nagyobb hangsúlyt is kap.

Csakhogy én arra is gondoltam, hogy a sok igazságot, ráadásul, valami sokszor el is takarja, van valami hamisság, elhallgatás, takarás, ami mögül, ki kell, hogy derüljön az igazság. Sokszor nem a többféle igazság a gond, hanem az, hogy nem látszik az igazság, valami más van a felszínen, s valahonnan ki kell bányászni, elő kell szedni ezeket az igazságokat.

Úgy ahogy mondod, ki kell bányászni, vagy legalábbis szerencsés, ha ez meg tud történni, mert az élethazugságok azt nagyon szépen el tudják takarni. Másrészt az is megvizsgálandó, hogy ezek az élethazugságok miből következnek. Nem tudunk eltekinteni az etikai vonzattól, s ez így rendjén is van. De hajlamosak vagyunk bizonyos fogalmakat kizárólagosan negatív előjellel ellátni. Vegyük például a menekülést. A menekülésnek lett egy alapvetően negatív jelentése. Hogy az nem egy helyén való dolog. Miközben, adott esetben, lehet, hogy létfontosságú. Nem biztos, tehát, hogy ezeket az előjeleket ennyire könnyedén lehet osztogatni. Ez a szöveg is többek közt ezt bogarássza, hogy ez az egész hogyan is működik.

Részben ugyanezen a kérdések foglalkoztathatják A nyugalom, eddigi legnagyobb érdeklődéssel fogadott regényed olvasóit, nézőit is. Foglalkoztathatták 15 éve, amikor megjelent és azóta is. Ráadásul egy egészen kalandos története is van már annak a műnek: írtál belőle egy színdarabot, Anyám, Kleopátra címmel, amit Garas Dezső rendezett meg a Nemzeti Színházban, aztán Alföldi Róbert készített egy filmet a regényből, s megrendezte színházban is Ausztriában, s most, egy éve, Marosvásárhelyen is készült egy előadás Radu Afrim rendezésében, amely előadás a regényt és belőle általad írt drámát is használja. Ezek közül a változatok közül tudsz-e választani abban az értelemben, hogy melyiket érzed az eredeti író szándékaidhoz legközelebb?Vagy ha erre nem is tudnál válaszolni mégsem, mert például más-más műfajról van szó, akkor legalább a legutóbbi, marosvásárhelyi előadáshoz való viszonyodról, beszélj, kérlek.

Színházban azt szokták mondani, hogy a jó szerző a halott szerző, mert az nem reklamálhat, hogy eltértek az ő szövegétől. Én megpróbálok jó szerző lenni, még életemben. Nem gondolom azt, hogy tűzön-vízen keresztül az eredeti szöveget kell egy előadásnak reprodukálnia. Az említettek nagyon-nagyon különböző előadások. Az első, a Garas rendezte, kellene hogy legközelebb álljon hozzám, a papírforma szerint, hiszen annak az előadásnak a szövegét én írtam mindenestől, igaz, a többinél is, de mégsem ilyen egyszerűen. Az Alföldi rendezte előadásnál, és a marosvásárhelyinél egyszerre használták a regényt és a színpadi változatot, sőt, Alföldi olyan jeleneteket is használt az Anyám, Kleopátrából, amelyek annak idején a Garas rendezéséből kimaradtak. Tehát egy nagyon fura, szövevényes dolog kerekedett ki A nyugalom utóéletéből, s akkor a filmről nem is beszéltünk. Nem vállalkoznék annak megmondására, hogy melyik áll hozzám a legközelebb. Az, amit Afrim teremtett Marosvásárhelyen, az félelmetes, az egyik legfergetegesebb színházi élményem, amit az életben valaha láttam. Nagyon boldog vagyok, hogy én lehetek annak az előadásnak a szerzője, de hogy milyen az előadás, az, természetesen, Afrimból, a színészekből is következik. Ha azt nézem, hogy melyik színpadon látott anyafigura áll legközelebb a regény anyafigurájához, akkor viszont kétségbevonhatatlanul Udvaros Dorottya anyája a Nemzeti Színházban. Nem véletlenül, Udvaros ugyan nem tudott róla, de az ő egyik alakítása nagymértékben befolyásolta az anya figura megírását. Amikor írtam A nyugalmat, láttam egy előadást a Radnóti Színházban, abban volt Udvaros Dorottyának egyetlen egy kis mozzanata, ami mindenestől megbélyegezte aztán a regény anyafiguráját. Azt pedig külön csodaként éltem meg, hogy ő aztán játszotta ezt a szerepet a Nemzetiben. Ez az anyafigura gyökeresen eltér az Afrim rendezte előadásétól, de ettől az Afrimé még nem áll távolabb tőlem.

A marosvásárhelyi előadások kapcsán nem tudom megállni, hogy rá ne kérdezzek a te erdélyiségedre. Közismert a marosvásárhelyi születésed,  az, hogy 1984-ben települtetek át édesapáddal Budapestre, a korábbi művekbe is át-átszüremkedtek a gyermekkori élmények, a mostani marosvásárhelyi előadások kapcsán is többször nyilatkoztál arról, mit jelentett visszatérni a városba. Engem viszont leginkább az érdekel most, hogy azt hogyan értetted, amikor a Kemény Istvánnal folytatott beszélgető-könyvetekben (Amiről lehet, 2010) azt mondtad, örülnél annak, ha külföldön, például Németországban „erdélyi író”-nak neveznének, esetleg pontosítanád: „Pesten élő erdélyi író”. Miben áll a te erdélyiséged, érzel-e, vállalsz-e ennek az ideológiai, poétikai vonatkoztatási lehetőségeiből is valamit, vagy inkább csak a származásra, a meghatározó gyerekkori élményekre utalsz vele?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Elek Tibor, Barkaonline.hu, 2016. július 5. 

Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.