Dante a maga idejében újító szellemű, modern költőnek számított, aki nem volt hajlandó latinul írni, hanem minden erejével azon fáradozott, hogy a mindennapokban használt olasz nyelven hozzon létre valami kimagaslót. Hiszen a művet a kortársainak szánta, és azt szerette volna, hogy az Isteni színjáték minél szélesebb tömegekhez eljusson. Nádasdy Ádám ugyanerre törekedett, amikor néhány éve úgy döntött, újrafordítja Dante monumentális alkotását. Az eredmény legalább olyan izgalmasra sikerült, mint maga a mű.

Miben más az új fordítás?

„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – olvashatjuk a Pokol kapuján. Ez az egyetlen az Isteni színjáték tizennégyezer sora közül, amelyen Nádasdy egyáltalán nem változtatott. Ez a sor annak idején egy ideig a gimnáziumi osztálytermünk ajtajára is ki volt ragasztva: valamiért nagyon tetszett nekünk, noha a legtöbben nem olvastuk végig az Isteni színjátékot, s bizony még a legbuzgóbbak sem jutottak tovább a Pokol első néhány énekénél.

Erről persze valószínűleg nem Babits Mihály egyébként gyönyörű fordítása tehet, de az biztos, hogy a régies, archaizáló nyelvezet és a hármas rímek folyamatos csilingelése nem könnyítették meg a dolgunkat. Persze Babits fordítási gyakorlata a maga idejében korszerűnek számított, hiszen az 1910-es és 20-as években, a szecesszió virágkorában természetes volt, hogy a fordító elsősorban az eredeti szöveg formájának, azaz versmértékének és rímelésének a lehető leghűségesebb visszaadására törekedett.

Valóban, az eredeti mű egyik legnagyobb bravúrja a mérnöki pontosságú megszerkesztettség: a Szentháromság előtt tisztelegve a Színjáték a hármasok jegyében épül fel. Három nagy része közül (Pokol, Paradicsom, Purgatórium) mindegyik éppen harminchárom énekből áll, s ezeken belül a szöveg háromsoros kis strófákban halad, ráadásul minden egyes rím is pontosan háromszor fordul elő. ("Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába / én rajtam át oda, hol nincs vigasság / rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság / Isten Hatalma emelt égi kénnyel / az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel / csupán örökkel; s én örökkön állok / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.") Formahűen lefordítani Dantét tehát már önmagában is bravúr, ám anélkül megtenni ezt, hogy a tartalom sérülne, egyenesen lehetetlen vállalkozás.

Nádasdy nem is próbálkozott vele. Sőt, eleinte azt tervezte, minden kötöttség nélkül, prózában fordítja le a művet, azonban ez az út végül nem bizonyult járhatónak, mert a szöveg bizonyos mértékű kötöttséget mégiscsak kikövetelt magának. Végül a verses forma mellett döntött: a háromsoros tagolást meghagyta, ám elhagyta a tercinákat. „Igaz, a rímekben kifejeződő hármasság, a végtelen hármas láncolat a műnek tartalmilag is, eszmeileg is fontos eleme, mégis ezt tartom a könnyebben feláldozhatónak. Engem jobban izgat annak tolmácsolása, hogy Dante mit írt, mint hogy hogyan írta” – fogalmazza meg fordítói előszavában. „Elsősorban az érthetőségre törekedtem, mert az Isteni színjáték csak félkarú óriás, ha a tartalma nem elég világos. Dante művének lényege nem a gyönyörködtetés, sokkal inkább a mesélés, a tanítás, az értékőrzés, a példákkal figyelmeztetés. Igyekeztem a nyelv és a stílus sokszínűségét visszaadni, hiszen Dante gyakran keveri a stílusárnyalatokat, az emelkedettől az alpáriig, a megrendítőtől a komikusig.” A Nádasdy-féle szöveg tehát nem annyira formájában, sokkal inkább tartalmában igyekszik visszaadni az eredetit. Egyszerűbb, dísztelenebb, szárazabb s sok helyen közönségesebb is, mint Babitsé. Ezzel együtt érthetőbb és könnyebben olvasható.

Az érthetőségre törekvés nem pusztán a fordításban, hanem a szöveg tagolásában is megjelenik. Nádasdy újítása, hogy az énekeken belül a kisebb tartalmi egységeket is alcímekkel látja el, így az olvasó könnyebben tudja követni, hol tart éppen. Erre már csak azért is szükség van, mert ha komolyabban érdekel minket a Színjáték, akkor fel kell készülnünk arra, hogy a szemünk folyamatosan ingázni fog a lábjegyzetek és a főszöveg között. Hiszen – és ez az új fordítás másik nagy erénye – Nádasdy kiterjedt, részletes jegyzetapparátussal is ellátta a szöveget. Ez is szükséges lépés volt: míg a Biblia és a görög-római mitológia ismerete még Babits korában is az alapműveltség része volt, ma már egy átlagos középiskolásnak bizony jó eséllyel nem mond semmit Ráchel ősanya vagy éppen Minósz király neve. Nádasdy mindenkire gondolt: jó tanárhoz híven mindent türelmesen elmagyaráz, így nem csak a legelvetemültebb bölcsészek követhetik könnyedén a szöveget, hanem gyakorlatilag bárki. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a jegyzetek ráadásul szemléletes ábrákkal: térképekkel és összefoglaló táblázatokkal is kiegészülnek, amelyeket Baksa János és Kósa Tamás jegyez.

A Magvető kiadványa tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy áthidalja a szöveg írása és befogadása közti több száz éves távolságot, és ezáltal Dante mint a mű szerzője és egyben főszereplője tényleg a személyes ismerősünkké válhat.

Ki is volt Dante?

Dante Alighieri 1265-ben született Firenzében egy ősi és nevezetes, ám az idők során elpolgárosodott nemesi család sarjaként. (Bár az Alighieri volt a családneve, valójában ebben a korban még nem volt széles körben elterjedt a vezetéknevek használata, ezért emlegetjük a költőt ma is a legtöbbször egyszerűen csak Danteként.) Élete legmeghatározóbb élménye kilencéves korában történt, amikor egy májusi ünnepélyen megpillantott egy piros ruhás kislányt, és halálosan beleszeretett. A lányt Beatricének hívták, Dante érzelmei pedig sokkal tartósabbnak bizonyultak, mint arra zsenge kora alapján számítani lehetett volna – soha életében nem szeretett más nőt, csak őt. Egész ifjúkorában Beatrice után epekedett: mindenhová elment, ahol csak halovány remény is kínálkozott arra, hogy megpillanthassa a lányt, és ha a találkozásból végül mégsem lett semmi, hosszú napokra búskomorrá vált. Érzelmei tökéletesen plátóiak voltak, Beatrice valószínűleg nem is tudott róluk, hiszen valójában alig ismerték egymást. A boldog beteljesülésre tehát eleve nem volt sok esély, ám Dante sorsa hamar megpecsételődött, amikor Beatrice előbb érdekházasságot kötött egy másik férfival, majd kis idő múlva, alig huszonnégy évesen váratlanul meghalt. Dantét lesújtotta a hír: olyannyira belebetegedett a bánatba, hogy rokonai és barátai már az ő életét is félteni kezdték. Ám az idő végül enyhítette a sebeket, igaz, a költő teljesen soha nem heverte ki Beatrice elvesztését – hiába epekedett hosszabb-rövidebb ideig más nők után is, valójában a sírig hű maradt első szerelme benne élő eszményképéhez. 

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Könyves.blog.hu, 2016. aug. 5.