Minél beljebb merészkedtünk anno az egyetemen az eredeti szöveg sűrű, vad vadonjába, annál inkább az volt az érzésem, hogy az Isteni színjáték lefordíthatatlan. Versbe szedve mindenképpen. Egyszerre áldás és átok a magyar nyelven, hogy az időmértékestől az ütemhangsúlyosig mindenféle versformába bele tud bújni. Az ötöd- vagy hatodfeles jambusokból varrt tercinákat (a háromsoros, rímelő versszakokat) meg mintha egyenesen a magyar nyelvre szabták volna. Babits legalábbis kiváló szabónak bizonyult.

A magyar irodalmi hagyomány mindig azt sugallta (vagy talán diktálta), ha nagyon muszáj, költőink inkább a szöveghűséget áldozzák föl a forma oltárán, mintsem fordítva. Még a legjobban sikerült nagy klasszikusok (Devecseri Iliásza, Odüsszeiája vagy Lakatos István Aeneise) is sokszor kimódoltnak hangzanak a mai fülnek. Az antik drámákról vagy Shakespeare darabjairól nem is beszélve. (Nem mellesleg, Nádasdy utóbbiak újrafordításában is nagyot alkotott.)

Szóval bátor tett volt a költő-fordítótól, hogy szembement a tradícióval. Ahogy előszavában írja, vállalkozásának célja, „hogy hűen tolmácsoljam a Színjáték mondanivalóját, gazdagságát, sokféleségét, a fantasztikumtól a száraz tudományos vitákig." Nem hagyta, hogy elcsábítsák a Dante fluid tercináit és csilingelő rímeit fuvolázó szirének.

Nádasdy Dante-fordítása tulajdonképpen Babits fordításának kritikájaként is értelmezhető.

Babitsé ma jószerével olvashatatlan. Zengő-bongó, rímkényszeres magyarítását rég kikezdte az idő, kvázi lejárt a szavatossága. (Tegye föl a kezét, aki Babits Színjátékát elejétől a végéig elolvasta és meg is értette! Talán nem tévedek olyan nagyot, ha azt gondolom, a Pokol bejáratáig is csak kevesen jutottak).

Babits veretes soraiból, ha többet nem is, de kettőt azért még az Y-generáció is megörökölt. Többen tudják idézni az első sort, mint amennyien nem. Noha a túlvilági útikönyv első sora („Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam") valójában Arany Jánosé, a pokol kapujának rongyosra idézett felirata pedig („Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel") Angyal János (1878) tollából való. Amúgy ez az egyetlen olyan sor, amit Nádasdy változtatás nélkül tovább éltet saját szövegében. Ezen kívül maximum egy-egy szókapcsolatot emel át Babitstól, mint például a Pokol első énekének ötödik sorában a vad vadont (selva selvaggia), ami tényleg telitalálat.

Múzeumi vitrintöltelék

Babits okosan és stílusérzékenyen építette be saját szövegébe Aranyt és Angyalt, de ez nem változtat azon, hogy szövege legtöbbször szecessziós, túlburjánzó, mint például a Pokol 5. énekében a Paolo és Francesca-sztori átültetése. Ahogy Mátyus Norbert okos tanulmányában olvassuk: „inkább a baudelaire-i »spleen« visszatükröződését nyújtja, mintsem Dante szavait."

Babits:

Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg,
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt - rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyű métely,
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja."
A gyászos pár ily szavakat kiálta.

Nádasdy:

A szerelem, finom szívek ragálya,
őt föltüzelte szép testem iránt,
amelytől megfosztottak - szörnyű módon.
A szerelem, mely mindig kölcsönös,
úgy elfogott az ő lénye iránt,
hogy - íme, látod - most is fogva tart.
A szerelem vitt egy halálba minket,
aki megölt, arra Kaina vár.
Ilyen szavakkal szóltak ők mihozzánk.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a babitsi verzió értéktelen. Csupán azt, hogy éppenséggel formahűsége vált a tartalom megértésének legnagyobb akadályává, és teszi poémáját múzeumi vitrintöltelékké. Arról nem is beszélve, hogy Babits itt egyenesen félreérti a szöveget. Anno egész szemináriumokat szenteltünk a félrefordításoknak. Túlzás lenne azt állítani, hogy Babits Színjátéka hemzseg tőlük, de akad jó néhány, főleg a Pokol énekeiben.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kling József, Unikornis.hu, 2016. aug. 5.