(kiadvány: Isten. Haza. Csal.)

Darvasi László legújabb novelláskötetét először végigolvasván a recenzens első „felindulásában” legszívesebben egy enyhén zaftos elismerő káromkodással kezdte volna írását. A második olvasásra aztán még durvább lett volna megfogalmazása. Ám győzött a józan ész: mégiscsak egy irodalmi lap kritikája íródik. Így maradt az egyszerű, de velős ténymegállapítás: Darvasi (továbbra is) legjelentősebb epikusaink egyike (tulajdonképp már az 1999-es Könnymutatványosok legendája óta), aki a kisprózának is nagymestere.

A kötet írásaiban nyoma sincs a korábban többször is megfigyelhető mitizálásnak se a fikcióképzés, se a figurák, se a kronotoposz síkján. A legegyszerűbb mindennapok világában vagyunk mind a tér, mind a szereplők, mind a történések szempontjából. Bár ipari üzem, munkásszálló nem szerepel helyszínként, mégis Tar Sándor novelláinak világa idéződött a recenzens tudatába több szempontból is.

A rokonság elsőként a világlátás, a létszemlélet, ezzel párhuzamosan a tér és az alakok szempontjából mutatkozott: tragikus, kegyetlen, kietlen világ ez, a létezés peremén bolyongó, illetve annak legalsó rétegeiben élő/vegetáló figurákkal, kik sokszor természetesként élik meg a számukra kiméretett rosszat, keserűséget, kilátástalanságot, kiszolgáltatottságot, drámát. Úgy fogadják a sorscsapásokat, mintha tudnák: nekik más (már) úgysem juthat. A tragikumot csak fokozza, hogy igen gyakori a szereplők leépültsége, elmezavara, súlyos betegsége/balesete. Mint a kötetnyitó szövegben (Virág), melyben az apa végtelen türelemmel magyarázza a világot és jelenségeit értelmi fogyatékos nagyfiának, aki néhány pillanatig/percig képes csak felfogni a mondottakat, aztán minden kihull elméjéből. Majd váratlanul mond egy a férfi számára teljesen ismeretlen szót virágnévként, hogy másnapra az is nyomtalanul tűnjék el. A Kőlépcsőben egy apa ül Down-kóros lányával nap nap után a tengerparton. A Vicces dolgok, humoros esetek című novellában hiába mesél vicceket az apa, értelmileg is sérült lánya csak akkor tud felszabadultan nevetni, amikor kerekes székében a fiúk nekiengedik a veszélyes lejtőnek. Az egyik legmegdöbbentőbb írás (Zuhanás) főszereplője egy idős, falusi férfi, aki leesvén a létráról teljesen lebénul. Fia eladja a piacon, vevői kiteszik koldulni a nagyvárosban az utcára, majd kiállítási tárgy lesz, később statisztaként színházban szerepel, aztán börtönbe zárják, ott többször megerőszakolják, legvégül jótett számára, mikor pártfogója, Kisgyilkos megöli. Mindebben a legmegdöbbentőbb, ahogyan ő maga megéli a történéseket. Nemhogy önsajnálat, kétségbeesés nincs benne, de humorral, (ön)iróniával, szarkasztikus beletörődéssel veszi tudomásul az eseményeket — pedig az emberlét legalján vegetál minden tekintetben. Esélye sincs semmiféle jobbra, mégis megmagyarázhatatlan elfogadással viszonyul mindenhez, s képes azt a minimális jót is meglátni, ami ritka pillanatokban véletlenül megadatik számára (pihenés a rothadó zöldségek közt; egyetlen erekciója lebénulása után). Az alakok mindent olyan természetességgel fogadnak, mintha az lenne a legnyilvánvalóbb, ami megeshet egy emberrel. Az apák is úgy tekintenek fogyatékos gyermekeikre, mintha a világ rendjéhez ez tartozna hozzá. (Sajátos eleme a kiüresedettségnek az anyák hiánya. Sokszor szó sem esik róluk. Mintha nem-létük természetes és szükségszerű lenne.) A Zuhanás öregemberének hasonlatai szintén olyképpen hatnak, hogy nemcsak beletörődött sorsába, de a legtermészetesebb létállapotnak és eseménysornak tekint mindent: „Azóta úgy nézek, mint a hajnali levegőég, azzal az egyetlen világnagy szemével.” (79) „Úgy maradtam mozdulatlanul, mint egy trágyadomb, amihez csak hozzáadni lehet.” „A szar is mindig mozgásban van, mint a napsugár.” (81) „Mert elmúlik minden, mint a nyugdíj.” (87) „Mert végül jó lesz minden.” (89) Szövegében a természettel szoros szimbiózisban élő ember létérzékelése, világlátása és gondolkodásmódja csapódik le minduntalan — ez is fentebbi viszonyulásának egyik oka és következménye egyszerre. A novellák alakjainak esélyük sincs valamiféle teljesebb, értékesebb létezésre, életük végéig az akár több síkon is megnyilvánuló negativitás determinálja őket. S mivel ebből kitörniük képtelenség, így marad a rezignált beletörődés, az egykedvű tudomásulvétel, a történések passzív elfogadása, ám úgy, hogy e természetellenes (lét)állapotot, a sokszor végletes kiszolgáltatottság szituáltságát természetesként, szinte szükségszerűségként élik meg — tovább fokozva a drámaiságot, s a befogadó oly mértékű döbbenetét, mely szavakkal szinte leírhatatlan. (S mi az irodalom egyik lényegi szerepe s egyúttal hatáseleme, ha nem ez?!) E világban a kötet címében szereplő három elemből egyik sincs meg, egyik sem rendelkezik értékátadó funkcióval! Az értékkiüresedést, a világ, a lét elviselhetetlenségét pedig az tetőzi be, hogy a személyes intim szféra, az emberlét mikrouniverzuma, a család már csak rövidített alakban szerepel. S ez az előző kettő hiányát tovább erősíti, hisz nincs semmi, ami az individuum számára legalább legszemélyesebb létezésében értékként tételeződhetne, az abba/oda való visszavonulás esélyét megadná. Az írások családjai legtöbbször csonkák, torzóként vegetálnak. Mint az Anya és apa túl akarják élni című novellában, melyben a valószínűsíthetően balesetben elhunyt gyermeküket gyászoló szülők számára a baleset helyszínével való újbóli és újbóli szembesülés drámai aktusa segíthet talán a történtek feldolgozásában. Akárcsak az anya ritualizálódott pótcselekvése: a gyerekszobában a maci kényszeresen ismételt felültetése. S végül a nemi aktus, mely nyilvánvalóan nem szeretkezés, sokkal inkább egyfajta túlélési funkcióval bíró cselekvéssor, „mert [apa] túl akarta élni, és azt akarta, hogy anya is túlélje, ráfeküdt anyára.” (249)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szentesi Zsolt, Műút.hu, 2016. aug. 12.

Megjelent a Műút 2016056-os számában