Amikor György Pétert új könyve kapcsán arról kérdezték, hogy miért kezdett el „ezen a témán” dolgozni, azt felelte, valójában soha nem is hagyta abba. És valóban, úgy tetszik, hogy egy-egy kivételtől (például a Memex vagy bizonyos mértékben a Képzelt Erdély) eltekintve a szerző hosszabb vagy rövidebb szövegei rendre ugyanazon nagyszabású munkának a részletei, ez pedig a magyarországi szocializmus rendkívül árnyalt antropológiája. 

Olyan küldetés ez, melynek célja hidat verni múlt és jelen közé, és elősegíteni, hogy a későn születettek, ha nem is elnézéssel és kímélettel, de legalábbis a megértés, és nem az ítélkezés szándékával, alázattal forduljanak a múlt felé.

„A sztálinizmus és az enyhülés időszakában keletkezett, eltérő eredetű szövegek egymás mellé helyezésétől azt remélem” – írja –, „hogy azokból kirajzolódik egy ma is értelmezhető mintázat, amely jól olvasható a mások múltját megörökölt nemzedékeknek, mindazoknak, akik nem éltek az ancien régime alatt. E könyv célja tehát érthetővé tenni azokat az egykor evidens, hallgatólagos tudásokat, értelmezési normákat, a hajdaniak mindennapi életét és politikai ünnepeit egyaránt mélyen meghatározó, köztudott, le sem írt, de mindenki által értett és javarészt betartott játékszabályokat, amelyek mentén elődeink (túl)élni kényszerültek” (33.).

Amit tehát György Péter kötete kínál, az a takátsi elsődleges kontextus megismerhetőségének lehetősége. Az ismeretlen nyelv olyan múltidézés, melynek nem célja az 1989 utáni jelen happy endje (?) felől, a jövő mindentudásával ítélkezni a múltat jelenként megélők felett, sokkal inkább az őszinte megértés és megértetés igénye vezérli. Misszió ez, személyes projekt, amely kétségtelenül hiánypótló, hiszen a múltból – főleg egy olyan múltból, amely rendszerszinten gyakorolta a mondott és értett dolgok radikális szétválasztását – először a nyelv kéthangúsága, az irónia kontextusfüggése, a ki nem mondott, de odaértett fenyegetés vagy ígéret tűnik el, egészen egyszerűen azért, mert nincs benne az adott szövegben.

Ezért van olyan nagy jelentősége György Péter kutatási módszerének: egykorú, különböző forrású szövegeket (például nyilvános beszédeket, állambiztonsági jelentéseket, magánleveleket) és bőséges, a megértésükhöz elengedhetetlen történészi lábjegyzeteket helyez egymás mellé, melyek egymást kiegészítve, olykor hiteltelenítve vagy egészen más megvilágításba helyezve természetszerűen adnak jóval teljesebb képet annál, amit egyetlen korabeli szöveg elolvasásától remélhetnénk.

Persze ennek az eljárásnak hátulütője lehet, hogy a teljesség illúzióját varázsolja az olvasó elé: mintha Cili és Gida szerelme 1948-ban, az ortodox és neológ hitközségek kényszeregyesítésének dokumentumai 1950-ből, Sántha Kálmán kálváriája 1951-ben, és végül a Törzs ténykedése és Lux László lebilincselő szövegei az ötvenes évek közepéről az összes lehetséges párhuzamos valóságot mutatnák be. A szöveg arról nem szól, hogy az esettanulmányok mennyire általános vagy esetleges, egyszeri vagy prototipikus mintázatát adják a Rákosi- és a kora Kádár-éra működésének. Figyelembe véve azonban a szerző megjegyzését a kötet zárlatában, amely szerint „a magában való múlt megértésére, ha tetszik, feltörésére tett kísérlet […] azért lehet sikeres, mert mindig személyes” (319.), majdnem biztos, hogy egyszeri, a szerző személyéhez nagyon erősen kapcsolódó, a korszak szempontjából mégis jellemző példákról van szó.

A négy esettanulmány külön-külön, de egymásutániságukban is majdnem szépirodalomként, cselekménnyel és egyértelműen azonosítható főhősökkel rendelkező prózaként működik, ahol a szövegvál(t)ogató szerző avatott, kontextusában mindentudó narrátorként navigál végig a történetek útvesztőjében. Néha pusztán kalauz, aki a szövegdarabkák közti ugrásokban segít, máskor archeológus, aki felbecsülhetetlen értékű leletet talált (mint Lux László munkái esetében), néha viszont a leírt szavak és a mögöttük álló emberek kemény és éles szemű bírája. Ez a bírálat azonban intenciója szerint nem a „jövőlátásból”, a történet főszereplői által előre nem látottak utólagos számonkéréséből, hanem a rendelkezésre álló szövegekből adódik.

„[K]erülendőnek tartom az utólagos, szükségszerűen sértő kritikát, a történeti idő magasából látott, a túlélők és a későn születettek gőgje és arroganciája nevében írottakat: a retroaktív igazságtételt, az értelmezés helyett a reménytelen szembesítés abszurd eszközeit, az évtizedekkel később, groteszk bűnügyi eljárást imitáló szövegolvasást, a tárgyilagos kritikának álcázott megvetést és ítélkezést. […] Nem a tényekre vonatkozó óvatos forráskritikai megjegyzéseket, […] hanem az egykorúak nyelvhasználatának, jelentéstanának, intencióinak bátor kifigurázását, leleplezését vagy figyelmen kívül hagyását tartom reménytelennek és – ha ez bármit számít – igazságtalannak” (108–109.).

Innen nézve a kommunizmus leírása mindig apró léptékű, ám ambiciózus feladat: a korban élő emberek egymáshoz és a társadalomhoz való viszonyulásának sűrű leírása, elsősorban antropológiai munka. Mit jelent a magyarországi kommunizmus korai éveinek antropológiája György Péter olvasatában? Összhangban Rákosi „aki nincs velünk, az ellenünk van” paradigmájával, a szerző amellett érvel, hogy a kommunista ideológia önmagát elsősorban emberformáló misszióként jelenítette meg. „Azaz a küzdelem lényege […] nem az ellenfél egyszerű legyőzésében, hanem a meggyőzésnek bármilyen eszközzel történő kikényszerítésében állt. Ebből következett mind a vallomások szerepe, illetve azok nyilvánossága: tehát a folyamatos és kényszeres színrevitel politikája” (19.).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Réti Zsófia, Kulter.hu, 2016. aug. 20.