(kiadvány: Jelmezbál)

Grecsó Krisztián új kötetének alcímét — egy családregény mozaikjai — Nádas Péter 1977-es művére, az Egy családregény végére tett utalásként is olvashatjuk. Pontosabban olvashatnánk, ha magának a szövegnek a felépítése nem inkább a Párhuzamos történetek töredezett struktúrájára emlékeztetne. A 2005-ös nagyregénnyel való kapcsolatot tovább erősíti Grecsó köszönetnyilvánításokkal egybekötött szolgálati közleménye a könyv végén, mely szerint az utolsó, Friss puncs című fejezet torzított formában Nádas-idézeteket tartalmaz — az említett szövegegység közepe táján elbeszélt szexjelenet pedig erősen emlékeztet a Párhuzamos történetek szélsőséges érzékiségére. Nem azt akarom állítani, hogy a Jelmezbál szerzője nádasi babérokra igyekezne törni — hiszen kétség sem férhet a művek közötti stílus-, szándék- és léptékbeli, tematikus és egyéb különbségekhez —, mindenesetre az egymással hol összetalálkozó, hol egymást elkerülő, hol párhuzamosan haladó történetek vagy (a szerző szóhasználatával élve) mozaikok a Párhuzamos történetekhez hasonlóan nem hagyják egykönnyen nyugvópontra jutni az olvasói értelmezést.

A Jelmezbál fejezeteiben felbukkanó szereplők — a korábbi Grecsó-regényekhez híven — egy viszonylag pontosan körülhatárolható tájegységben (Délkelet-Magyarországon) szocializálódtak és/vagy élnek, sokféleségükben is rokon életútjaik pedig az elbeszélő(k) sugalmazása szerint részleteikben láthatóvá tehetők ugyan, az ekképp megjelenített darabkák mégsem állhatnak össze egyetlen átfogó történetté. Erre a belátásra utal legalábbis az a tény, hogy több helyütt igen nagy erőfeszítés szükségeltetik összekapcsolni egymással a tizenhét fejezetben leírtakat — még úgy is, hogy az ismerős családnevek, a korábban olvasott jelenetekre tett utalások folyamatosan jelzik számunkra, hogy az elbeszélés mindvégig egyazon mondakörben mozog. Ami az elbeszélésmódot illeti, meglehetősen nagy különbségek mutatkoznak az egyes fejezetek között — és nemcsak azért, mert hol egyes szám első, hol egyes szám harmadik személyű narrátor mondja el az adott szövegrész történéseit. (A szerző egy interjúban egyébként azt nyilatkozta, hogy nem érdemes túl sok logikát keresni a narráció változékonyságában, hiszen az elbeszélő nézőpontját mindig „érzésből” alakította ki, aszerint, hogy épp hogyan „működött” a szöveg.[1]) Sokkal inkább az lehet az oka ennek a sokféleségnek, hogy szinte az összes szövegegység eltérő hangot üt meg, ettől pedig akár az a benyomás is keletkezhet az olvasóban, hogy nem regényt, hanem egy nagyszabású novellafüzért olvas. Mintha minden fejezet valamiféle nullpontról indulna, vagyis az aktuális elbeszélő soha nincs tudatában annak, hogy a regény befogadója milyen információkkal rendelkezik az adott mozaikról, mit tud a regényben korábban leírtakról. Ebből következően tehát nem is érdemes egyetlen narrátorról beszélnünk: ahány fejezet, annyi hiányos nézőpont, amelyekből az olvasónak kell összeraknia a történetet, vagy legalábbis annyit, amennyihez hozzáférése nyílik az elejtett utalások összefésülésével. Ezt tovább nehezíti az előszeretettel alkalmazott kihagyásos szerkezet, valamint az idősíkok gyakori összecsúsztatása, amikor az egyik mondat a történet jelen idejére, a következő pedig — például — egy évtizedekkel korábbi történésre vonatkozik.

Ezen a ponton egy fontos különbségre kell felfigyelnünk a Párhuzamos történetek és a Jelmezbál között. Míg Nádas számára — a realizmusról és a „dolgok állásáról” értekező Bagi Zsolt megfogalmazása szerint — „a realizmus nem az elvetélt megjelenítésről szól, nem azt akarja bemutatni, hogy a dolgot nem képes bemutatni, hanem harcot folytat azért, hogy a dolgokat magukat juttassa szóhoz”,[2] Grecsónál éppen ez a realizmussal szembeállított ábrázolhatatlanság válik az elbeszélés egyik fő tanulságává. A Jelmezbál mozaikszerűsége számomra éppen ezért sokkal inkább tűnt bravúros elbeszélői formajátéknak, mint a végül többé-kevésbé rekonstruált történet által feltétlenül megkövetelt megoldásnak. A harmadik fejezet címadó motívuma, az Einstein-teszt akár a regény szerkezetének a metaforája is lehetne: a szereplők, helyszínek, időbeli ugrások sokaságának észben tartása kis túlzással megközelíti a fizikus feladványának — amelyet állítólag a Föld lakosságának mindössze két százaléka képes megoldani — bonyolultságát. Darida Éva, az önszántából „deklasszálódott” (hiszen egyetemi katedráját magánéleti okokból otthagyta egy vidéki szakközépiskolai állásért) és szülővárosába hazaköltözött magyartanárnő egy vonzó diákja hatására próbálja megoldani a feladatot, végül mégis motivációját veszti: „Lopva a tesztre pillant, »tizenkettes pont: a norvég az első házban lakik«, és akkor, ha a Blendet szívónak a macskás a szomszédja, akkor a lovas mellett a dunhilles lakik. Elmosolyodik. Most kinek próbál meg okoskodni? Ki előtt játssza magát? Sehová sem halad, a blendes mellett macskás, lovas mellett dunhillos, semmi »mert és akkor«, ezek premisszák, nem következnek egymásból, ezek a megadott tények.” (85) Az emberpróbáló feladat premisszái éppúgy kavarognak a feladatnak nekiveselkedőkben, mint a különböző regénybeli összetevők kavaroghatnak a Jelmezbál olvasójában: tudjuk, hogy kire-mire vonatkoznak, mégis nehézséget okozhat elhelyeznünk őket a „nagy, drámai egészben” (ahogy a könyv fülszövege fogalmaz).

Az Einstein-teszt motívuma azonban nemcsak szerkezeti szempontból, hanem a szereplők legtöbbje által képviselt attitűd miatt is jellemzőnek nevezhető a Jelmezbál egészére. Az előbb említett fejezet végére nem derül ki, hogy Darida Éva meg tudta-e oldani a rejtvényt, ennél azonban fontosabb az a fenti idézetből is kiolvasható belátás, mely szerint nincs lehetősége körülményeinek befolyásolására. Az élethelyzet, amelybe — még ha többé-kevésbé önszántából is — került, minden lehetőségét, meghozható és meghozott döntését determinálja, ebből kifolyólag pedig még az sem rajta múlik, hogy az emberiség Einstein-tesztet megoldani képes két százalékába, avagy a maradék kilencvennyolcba tartozik-e. Ez a rezignáltság, sorsba való belenyugvás jellemzi a regény legtöbb szereplőjét, a töredezett cselekmény strukturális csomópontjait pedig a szembeszegülés eleve kudarcra ítéltetett momentumai alkotják. Ilyen például az angyalföldi lakásából évtizedekig ki sem mozduló Károlyiné története, aki a huszonegyedik században szembesül azzal, hogy nyilas múltú férje egész életében hazugságban tartotta, és miatta kellett elhagynia szülőfaluját évtizedekkel korábban — egy későbbi szövegrészből pedig azt is megtudjuk, hogy a múlt bűneinek napvilágra kerülése azzal végződik, hogy a testileg-lelkileg egyaránt megnyomorított asszony egy kenyérvágó késsel végez a férjével.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Reichert Gábors, Műút.hu, 2016. nov. 10.