Képek egy magyar értelmiségi életéből

Bán Zsófia legújabb könyve a korábbi esszékötetek szellemében építkezik. Mindegyik írása önmagában is élvezhető, komplex szövegélményt alkot, mégis egyfajta gondolati folytonosságot, esszéken és tanulmányokon átívelő gondolatmenetet lehet kivenni a tudatos komponálással egymás mögé helyezett szövegekből.

Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg Bán Zsófia negyedik, Turul és dínó című esszékötete, amely bizonyos tekintetben a szerző 2008-ban megjelent, Próbacsomagolás című tanulmánykötetének folytatása.[1] Az azóta eltelt nyolc év politikai- és társadalmi történései továbbra sem szegték kedvét a szerzőnek abbéli szándékában, hogy a magyar állam és társadalom emlékezetpolitikájáról, illetve kultúrájáról gondolkodjon, valamint a 20. század nagy történelmi traumáival való egyéni és kollektív szembenézés lehetőségeiről értekezzen. A Turul és dínóban Bán Zsófia ezen időszak alatt megjelent tanulmányai, esszéi és kritikái szerepelnek, melyek legtöbbje eugenikáról, a holokauszt kulturális emlékezetéről, annak képi és filmbéli megformálásáról, képzőművészeti ábrázolásáról, valamint irodalmi megjelenítéséről szól, emellett helyet kapott a kötetben a szerző új, kísérletező hangvételű műfajának – melyet saját maga csak „demo-kritika” (tehát demonstráció-, tüntetéskritika) néven illet – pár reprezentatív darabja is, melyek tulajdonképpen afféle „közérzeti tudósítások”, politikai színezetű glosszák, memoárok egy kisebb csokrát adják.

Bán legújabb könyve a korábbi esszékötetek szellemében építkezik. Mindegyik írása önmagában is élvezhető, komplex szövegélményt alkot, mégis egyfajta gondolati folytonosságot, esszéken és tanulmányokon átívelő gondolatmenetet lehet kivenni a tudatos komponálással egymás mögé helyezett szövegekből. Mintha csak egy egységes, képekkel és vendégszövegekkel bőségesen megtámogatott „történetet” olvasnánk. Természetesen az esszékötet olvasmányos, „regényes” jellege nagy mértékben köszönhető a szerző gördülékeny stílusának, kulturális toposzokat, könyv- és filmcímeket[2] kiforgató, könnyed humorának, illetve nem utolsósorban olvasottságának és hatalmas művészettörténeti tudásának. Ahogy annak is, hogy a Turul és dínó látszólag egymástól távoli képzőművészeti alkotásokat és szépirodalmi műveket köt, montázsol össze, amelyek kapcsolata aztán számunkra, olvasók számára is nyilvánvalóvá válik.

Ezeknek köszönhetően egyfajta „értelmiségi naplóként” is olvasható a kötet, amiben a könyv eleji Le rúzs et le noir című írás személyessége, illetve a kötet utolsó fejezetét kitevő demo-kritikák, melyek szintén értelmezhetők „útinaplóként”, széljegyzetként, nagyon jól keretezik a Turul és dínó közepére helyezett tanulmányokat és esszéket. Ám ebben a kötetelrendezésben a tanulmányok is visszahatnak a személyesebb hangvételű szövegekre. A képek és filmek, illetve a szépirodalmi művek világában magabiztos nyugodtsággal mozgó „értelmiségi én”, vagyis a szerző számára ezek a tudományos hangvételű esszék mintegy referenciapontként működnek, melyek segítségével jöhet létre a látás képessége – tekintetünk tagadhatatlanul kulturálisan, társadalmilag- és ideológiailag konstruált[3] –, aminek segítségével a Budapest utcáin látott tüntetések világa (hiszen ez a demo-kritikák színtere) teljességgel dekódolható, adekvát tapasztalat lesz. Más szóval tulajdonképpen a tanulmány- vagy esszéírói pozícióból (magából a könyvből, az írásból) kilépő szerző hús-vér megkonstruálódásának lehetünk tanúi, ahogy járja a tereket és az ismert utcákat. Ellenben itt gyorsan meg kell fogalmazni egy észrevételt, miszerint a demo-kritikáknak pont az a hátrányuk mondjuk a Rosszkedvünk nyara – A negatív képesség menedéke; a Kommentár vagy prófécia (?) A modell problémája Walter Abish Német ez még? című regényében írásokkal szemben, de ide sorolhatnánk a már korábban említett 2W: Párhuzamos tekintetek – A W. fejezet (Nádas Péter) és a W. – projekt (Forgács Péter) címűt is, hogy amikor a szerző a tüntetésen látottakat akarja értekező, elemző módon szemlélni, valamint megfogalmazni ezekkel kapcsolatok észrevételeit, aggályait, a kritika mintha valahogy nem találná meg a maga „helyét”. Úgy tűnik, mintha Bán Zsófia személyes érintettsége okán (mivel hús-vér valójában van jelen a tüntetéseken) nem tudna egyszerre résztvevője és objektív kritikusa lenni az eseményeknek. Azonban lehet, hogy a demo-kritika „műfajának” rövidsége miatt (egy-egy ilyen írás átlagban négy oldal terjedelmű) nem jön létre a látottak kritikusi summázata, vagyis a kép és szöveg közötti finom összhang. Pedig e montázstechnika a kötet esszéiben és tanulmányaiban nagyon jól működik.

A kép/képiség fontossága (e tekintetben a könyv alcíme és a fejezetcímek is sokat sejtetnek[4]) a Turul és dínó kötetben aligha hangsúlyozható eléggé. Túl a könyvben található fekete-fehér fotók, filmkivágatok és korabeli plakátok reprodukcióinak nyilvánvaló illusztrációs szerepén, valamint túl azon, hogy a fotók megléte csak növeli a kötet amúgy is megkapó, attraktív jellegét (köszönhetően a szokatlan, kölyökmacskás, plüss-dinoszauruszos borítónak), a képek szerves részei a szövegeknek. Mely megállapítás egyaránt igaz a kötetben magában fellelhető fotókra[5] és azokra a képekre is, amelyek a könyvből „hiányoznak”, melyek csak az esszéket, tanulmányokat olvasva konstruálódnak meg képzeletünkben.[6] [7] Azt ugyan nehéz lenne megállapítani, hogy a szerző törekvése szempontjából – mely továbbra is a traumatikus európai (és benne a magyar) történelmi múlttal való személyes és kollektív szembenézés; hogy egy a jelenleginél hitelesebb és igazabb emlékezetkultúra jöhessen létre – a „képtelen”, a megmutathatatlan vagy a képekben ábrázolható bír-e nagyobb jelentőséggel,[8] mindenesetre a Turul és dínót olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy ahogy a film esetében is egymás után fűzött állóképek sorozatából jön létre maga a végleges mű, úgy saját életünk képei is csak eképpen fűzhetők egységbe, így konstruálódik meg a mi személyes narratívánk, saját ősmozink.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Halmi Tibor, Art7.hu, 2016. nov. 13.