„A háborús tapasztalat egyik formájaaz elhallgatás, a könyv filmszerű epizodikussága is ezt a nyomot hordozza.” – Sirbik Attila St. Euphemia című regényéről Dominka Ede Harald írt.

Hogy a történelemben a dolgok mozgásban vannak, generációm Kádár János halálával tapasztalhatta meg először. Anno a történelemórán a világháborúk távolinak, valószerűtlennek, megfoghatatlannak tűntek, mintha a történelem utáni, Jelenések könyve említette ezeréves békében éldegéltünk volna. Majd amikor ’90-ben a németek az országhatár örökkévalóságának hitét is feloszlatták, a rákövetkező évben a délszláv térség kezdődő önállósodási törekvései már kevésbé leptek meg – a szubverzív háború annál inkább.

Amíg tartott, a környezetemben élők csupán a hírekből átszüremkedő aggodalmakat élték meg; valójában igen keveset tudtunk arról, mi folyik odaát. Sirbik Attila, az újvidéki Symposion főszerkesztőjének első, St. Euphemia című regényéből kiderül, hogy valójában az ott élő, érettségi előtt álló nemzedék sem értette a fejük fölött kavargó vihart, mely alaposan összekuszálta az életüket. Ahogy Remarque fogalmazza meg: „Látom, hogy népeket uszítanak egymás ellen, és azok némán, tudatlanul, ostobán, engedelmesen és ártatlanul ölik egymást.” Ezt dolgozza fel a 2015-ös Margó-díjra jelölt regény, amely először filmnek indult, majd több mint hússzoros átírással találta meg a kimondhatóság megfelelő módját. Hiszen a háborúban nehéz megszólalni, Bori Imre szavaival: „a dolgozószobák csendjét a zajos hétköznapi létkérdések zaja szorította ki”.

Ez a kordokumentum azt is megmutatja, hogy a háború árnyékában élni valójában a háború szerves része, ahol átstrukturálódik a világ: a pénzen kívül inflálódik az erkölcs, a család, a filozófiai kategóriák, a munka világa, a mindennapi élet viszonyrendszere. Ha a főbb események mellett azt is a háború részének tekintjük, hogy az addig békésen éldegélő emberek életét miként borítják fel a politikai konfliktusok, és ha ezzel együtt gondoljuk teljesnek a történelmet, akkor a St. Euphemia történelmi regénynek minősül, a hátországban élőkre gyakorolt hatása miatt pedig háborús regény. A történet már az első mondattal datálható: a háború harmadik évében kezdődik, tehát 1994-ben járunk. Néhány pontra lokalizálható: Szabadkán, a Travnička 24-ben él a főhős. Rovinj, Casale 13., a nagyanyai ház a nyaralások helyszíne, vagy Pécs, ahová tanulni szökik a behívó elől.

A háborús tapasztalat egyik formájaaz elhallgatás, a könyv filmszerű epizodikussága is ezt a nyomot hordozza. A vajdasági fiatal magyar írók e traumatikus okból jellemzően rövidprózában szólalnak meg. A zaklatott, fragmentált epizódfüzér a sokszori átírás során csiszolódhatott egységes szöveggé, amit a „szeress, ne háborúzz” személyes átélése szelídítetttovább a kimondhatóság felé – tisztes távolban, Budapesten. Itt, a fölengedésben árad szét hosszabb prózanyelvvé az ugyancsak Újvidékről jött Balázs Attila Kinek Észak, kinek Dél című írása is.

Sirbik könyvének mottója még teljesül: „De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik” (1Kor 13,10). A külsőségként megmaradt töredezettség az egyik narrációs eszközre, a szókészletre is jellemző. A családi életet is szétziláló háborúban utcagyerekké züllő fiatalok nyelvi regiszterével szembesülünk szépítés nélkül. Ezzel a szerző hű marad a Vajdaság egyik apafigurája, Szenteleky Kornél által kiemelt esztétikai alaptörvényhez: „igazi mát adjon az író”. De érvényes lehet a Gogolhoz kötődő szkáz-technika is, mely a szóbeliség nyelvi jegyeit igyekszik imitálni. Utóbbi rokonságot mutat a kortárs szerb írók stilisztikai sajátosságával, a beszélt nyelvhez idomuló írással, amit már Vuk Stefanović Karadžić – a szerb Kazinczy – megkövetelt. A dialógusok is csupán vesszővel elválasztott egységek egy mondaton belül: „mit lélegzel ekkorákat, nem lélegzek, hát hallom, dehogynem lélegzel, csak az lélegzik ekkorákat, aki be van szarva, tán be vagy szarva feljönni a létrán, nem vagyok beszarva.”

Az eddigi dichotómiák – a kimondhatatlan kimondása, a fragmentáltság ellenére összeálló egység – mellett több hasonló kettősség uralja ezt a könyvet. Az elbeszélő szülei két különböző extremitást képviselnek, amíg anyja a vallásban mélyed el, apja inkább a nudizmusban. De már a könyvborítón, az előtérben látható, vízi hullának vélt alak és a háttér temploma közt is feszültség érezhető. E képhez hozzátehetjük, hogy a legenda szerint megpróbáltatásai ellenére Szent Euphemiát nem hagyta el az Úr. A 3–4. század fordulóján élt tizenéves Diocletianus császár keresztényüldözésekor lett vértanú, ám a válogatott kínzásokra ítélt fiatalra rátekintett Isten, szenvedés nélkül szólította magához. Egy változat szerint kalandos úton Rovinj partjánál egy halászfiú húzta partra a szarkofágot. Így fogadta védőszentjévé a város Euphemiát.

A két fiúra vonatkozó szövegrészlet szerint: „s írom életem első regényét, két víz alatt élő fiúról, akik egy elveszett város lakói”. Elképzelhető, hogy ezek alapján a hátsójával az ég felé forduló, villoni figura jelképezi az elbeszélőt, aki hiába járt hittanra, gyülekezetbe, az Isten szó kiüresedett számára. Csak arra ügyel gondosan, hogy a halálos bűnt el ne kövesse. A misére járó többi embertől „liftezik valami émelygés” a gyomrában. A fent és a lent konfliktusa ez: a templomban, a lélek, a szellem otthonában szexlapot rejteget a pulóvere alatt. És mégis, a fel-felbukkanó hit, az epizódok előtti Biblia-mottók mögött mind a vallásosság búvópatakjai.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Dominka Ede Harald, Irodalmijelen.hu , 2016. dec. 8.