A Turul és dínó a szerző elmúlt években publikált esszéit, kritikáit és tanulmányait tartalmazza. Korántsem egy tessék-lássék összeszerkesztett kompiláció, hiszen mindjárt az elején kidomborodni látszik egy átgondolt, érzékenyen felállított szerkezeti keret, egy tematikus ív, mely szépen, követhetően vonul végig az összes íráson. Legyen szó irodalmi műről, köztéri alkotásról, fotóról, videoinstallációról, kultúraelméleti, antropológiai eszmefuttatásokról – vagy éppen egy-egy testközelből megélt, hidegben és szitáló esőben is végigvacogott tüntetésről –, az esszék főszereplője, tulajdonképpeni témája az emlékezet, ezen belül is elsősorban a kollektív emlékezet alakzatai, rejtett dinamikája, sajátságos nyelvtana, nehezen felfejthető tektonikája. A felszíni jelenségek (a közbeszédben, a mindennapok kultúrájában tetten érhető interakciók) alatt megképződő mélymozgások, a különféle jelentésvesztések, -torzulások és -fakulások látens logikája, belső szerkezete – mindez persze nem csak úgy nyersen, önmagában, hanem hangsúlyosan a magyar történelem (történelmek?), a magyar emlékezetkultúra és a mai magyar (szociális) valóság kontextusában.

Szerencsére érezni, hogy Bán Zsófia szépírói kvalitásai – a céhes tudáson, szakmai-tartalmi korrektségen túl is – komoly hozzáadott értéket jelentenek, azaz hogy rendszerint sodor és szippant a szöveg, itt is, ott is terek nyílnak meg, idősíkok fonódnak egymásba, majd szálazódnak szét. A szerző érzékenyen, árnyaltan, nem ritkán finom, keserédes humorral átszőve beszél emlékezet és emlékezés szerkezeti sajátosságairól, paradoxonairól, arról, hogy miként alakul, mozog, torzul, izmosodik (vagy éppen sorvad el) egy-egy jelentésvonzatokkal megpakolt emlékgóc, precíz írásmódjával, a szöveg ritmusváltásaival, metaforakészletével is finoman éreztetve, hogy ez az emlékezet dolog nem csupán jelszerű, hanem óhatatlanul is történetszerű, képes alakzatokból táplálkozik, vagyis folyton elbeszélés után kiált, történetként, sztoriként nyilvánul meg (még akkor is, ha maga a történetjelleg, az elbeszélhetőség igénye közben kudarcként lepleződik le). Így aztán a kollektív emlékezet sémáinak, sajátosságainak, ellentmondásosságainak megértésekor a történethez, a (képek, képzetek, fikciók által éltetett, olykor vakfoltok, traumatikus alakzatok, neuralgikus gócok és fedőemlékek szövevényében megképződő) történet szintaxisához, szerkezeti logikájához kell visszanyúlnunk.

Arról van szó, hogy minden, ami emlékként manifesztálódik, szükségszerűen egy bonyolult, érdekrendszerek, konkurenciaharcok és hatalmi erőterek által meghatározott szociális mezőben ölt testet – melyben az igazi tét az, hogy ki-ki befolyásához mérten hogyan és mennyire képes „renderelni”, vagyis keretezni, elmesélhetővé, megélhetővé, azonosulásra alkalmassá (ne adj’ isten, irányíthatóvá) tenni a közösség múltjának, emlékezetének egy-egy szeletét (a szerző ismételten hivatkozik George Lakoff nyelvi keretezés-teorémájára, amely a lingvisztikán túl a tömegmédia és a politikai marketing terepén is ugyancsak használhatónak bizonyul – a kérdés csupán az, hogy egy permanens kommunikációs versenyhelyzetben melyik térfél, melyik „tábor” képes mindezt felismerni és hosszútávon is hatásosan alkalmazni). Az emlékezés munka: aprómunka és terepmunka. Az emlékezés folyamat, az emlékezésnek sosincs vége. Emlékezéskor gyomlálni kell, ápolni-kultiválni, fogalmainkat, képeinket, működő és kevésbé működő metaforáinkat is újra és újra felülvizsgálni, emlékeinket, ha úgy tetszik, rituális-keretek-közé-helyezni, de főleg és mindenekelőtt megmaradni a kritikai éberség, a reflexivitás és a párbeszédszerűség talaján. Nincs mese, nincs kiút az emlékezésből, legfeljebb vadhajtások, pótemlékek és mesterségesen táplált, csereszabatos narratívák. Hárítások és alibizések. Amelyeknek persze megint csak van egy megtartó, éltető funkciója.

Az esszék homlokterében az egyéni és a kollektív emlékezet tartományai közt húzódó bonyolult rétegzettségű pókhálószövet áll, a két dimenzió (a személyes és a közösségi) közti átjárások, áttételek, kölcsönhatások és rezonanciák szerkezete, törvényszerűségei, a kollektív emlékezet belakhatóságának („művelhetőségének”) problémái, az egymást tápláló vagy éppen kioltó narratívák nyelvszerűsége, mindig is és már eleve nyelvként való tételeződése. Kiemelt, visszatérő motívumként jelenik meg az emlékezés képlékeny (ugyanakkor valamiféle mélystruktúrák, elementáris törvényszerűségek által mégiscsak determinált) tereinek, ilyen-olyan regisztereinek kisajátíthatósága, egy-egy emlékszövet funkcióinak lassú, fokozatos átalakulása – miközben napnál is világosabb, hogy a fő hangsúly a képeken, vizuális kódokon és szimbólumokon van, mindezek értelemképző és önazonosságformáló szerepén.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csanda Máté, Dunszt.sk, 2017. jan. 2.