Két fivér súrolja a piszkot halott apjuk után a borosüvegekkel és mocsokkal teli nagyszülői házban. Ebben az egy mondatban összefoglalható a Halál cselekményének jó része: ez az első része a norvég Karl Ove Knausgård baljóslatú, Harcom címet viselő önéletrajzi regénysorozatának, mely az utóbbi évtized legnagyobb világirodalmi könyvsikerei közé tartozik. A Min Kamp a skandináv országokban óriási szenzációt, sőt botrányt váltott ki, majd az angolszász könyvpiacot is hamar meghódította, és az idén meglehetős késéssel, de végre kézbe vehettük az első kötet Petrikovics Edit által készített magyar fordítását is. Knausgård prózája, ellentétben mondjuk Michel Houellebecq írásaival, nem a tabudöntögetés, a pornográfia vagy a politikai korrektség normáinak megszegése (habár mindegyik mozzanatra számos példát találhatunk a kötetekben) miatt került a figyelem középpontjába, sokkal inkább azért, mert radikális módon éleszti újra azt a műfaji tendenciát, melynek az Augustinus-féle Vallomások jelölte ki a kezdetét. A Halál egy olyan önéletrajzi mű, melynek szerzője — látszólag — szinte semmilyen erőfeszítést nem tett arra, hogy eltávolítsa a megírtakat életének külső valóságától. Így például nemhogy jól beazonosíthatóak, de egyeznek a személynevek, a helyszínek, az alapvető történések, rágalmazási pert és megrázott volt barátnők felháborodott nyilatkozatait eredményezve — na meg rajongók sokaságát, akik szerint a Harcom-sorozat azért újszerű, mert olyasvalamit hozott vissza az irodalomba, ami már régóta eltűnt belőle.

A Halál középpontjában egy válsághelyzet, a gyűlölt-szeretett apa halálának eseménye áll. Az elbeszélt cselekmény a gyakori, kiszámíthatatlan ritmusú idősíkváltásoknak köszönhetően viszont Karl Ove teljes addigi életét felöleli. Az auktoriális elbeszélő a szöveg íródásának körülményeire is kitérve — második feleségével és gyerekeivel él Svédországban, többkötetes, önmagával örökké elégedetlen szerzőként — töredékes formában eleveníti fel azt, hogy ki volt egykor: képregényrajongó kisfiú, rockzenészi babérokról álmodozó, botfülű kamasz, az apa halála után hazalátogató, könnyeit elfojtani képtelen fiatal felnőtt, az első gyermekét váró, félkész könyvével viaskodó férfi. Mindeközben már-már szociológiai pontossággal tárulnak fel azok a különféle mikroközegek — egy kis norvég sziget gyerekcsapata, egy középiskolai osztály, egy lassanként széthulló család — amelyek íratlan szabályai, sajátos hierarchiája egyidejűleg váltja ki a tárgyilagos megfigyelés, a lázadás és a beolvadás attitűdjeit Karl Ovéből. Mindegyik szerepet és élethelyzetet alapjaiban határozza meg viszont a szigorú, félelmet keltő tanáremberből idült alkoholistává torzuló apához fűződő viszonyulás. Az önvizsgálatként olvasott Halál legfontosabb felismerése, hogy a rideg, megközelíthetetlen apa, aki válása után megpróbált egy, a fia számára még taszítóbb hippi-identitást felvenni, voltaképpen nem is annyira idegen. Ami közös a két családtagban, az az egyedüllét iránti örökös, környezetük számára nehezen értelmezhető igény: „A házunkban egy egész lakrész állt a rendelkezésére, és szinte az összes estét ott töltötte. Az volt az ő éjszakája.” (208)

A Halál befogadásának egyik legfurcsább tapasztalata, hogy nem pusztán nem fikciós, de mintha még csak nem is irodalmi szövegként olvastatná magát — hanem olyasvalamiként, ami kívül kerül az irodalmi kommunikáció megszokott keretein. (Maga a tény is, hogy Knausgård nem igazodik a tulajdonnevek megváltoztatásának illemszabályához, ebben az értelmezési keretben válik olvashatóvá.) Pedig a könyvben rengeteg szó esik irodalomról és művészetekről. A történetvezetést számtalanszor megszakítják azok az elmélkedések, melyekben Karl Ove könyvekről, a halál össztársadalmi tabujáról, saját alkotói válságáról és arról értekezik, hogy mi is az a posztmodern kondíció. A Halál ez alapján kelthetné akár egy szofisztikált esszéregény benyomását is, de mi sem áll távolabb tőle. Az elbeszélő ugyanis úgy hivatkozik a saját gondolkodásmódját is átható kultúratudományos magyarázatokra, hogy közben erős szkepszissel viseltetik irántuk. Azaz egyidejűleg idéz Foucault-tól és Derridától, és igyekszik rámutatni arra, hogy az a segítség, amelyet a posztmodern bölcselet nyújthat egy átlagos mai értelmiségi számára a mindennapok megértéséhez, koránt sem ad kielégítő választ a legfontosabb kérdésekre. Például arra, hogy mit is kezdjen magával egy író „az isteni, az ünnepélyes, a szent, a szép és az igaz” nélküli világban. (222) Ez a már-már anti-intellektuális attitűd helyenként nemcsak szórakoztató vagy patetikus, de kifejezetten elgondolkodtató megállapításokat is eredményez: számomra például különösen tanulságos volt az a rész, ahol az elbeszélő kendőzetlen nyíltsággal számol be arról, hogy miért nem érti a költészetet. (Ami persze nem zárja ki azt, hogy máshol lelkesülten írjon Hölderlin kései lírájáról.) Amikor saját műveltségének felszínes voltáról vagy a korszerűtlen nézetek iránti vonzódásáról vall, megnyilatkozásait egyszerre hatja át a kimondás daca és a konfessziójelleg. Ez a hangoltság kapcsolja össze az esszébetéteket az önéletrajzi visszatekintéssel, mely intim, szégyenletes („Az apám halott, én pedig a pénzen gondolkodom, amit a halálán nyerek” — 230) és látszólag érdektelen részletek sokaságából rakja össze egy élet rejtett történetét. Miközben a művet átszövik a műhelynapló, a vallomásirodalom és számos más műfaj(csoport) kódjai, miközben a könyv is tudja és mi is tudjuk, hogy az egyes szám első személy csak egy nyelvtani forma, a Halál megbűvölt olvasója egy-egy pillanatra felfüggeszti irodalomelméleti tudását, és átadja magát annak az érzésnek, hogy a hús-vér Karl Ove Knausgård beszél hozzá kitartóan és elfojthatatlanul önmagáról.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Balajthy Ágnes, Műút.hu, 2017. febr. 1.

Megjelent a Műút 2016058-as számában.