A rendkívül nagy sikert aratott és Aegon-díjjal jutalmazott Boldog Észak szerzőjének a közelmúltban jelent meg új regénye, a Megint hazavárunk. Főhősét, akárcsak az őt megalkotó írót, Kun Árpádnak hívják, ebből azonban nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. A családjával Norvégiában élő szerző Budapestre látogatott a könyvbemutatója alkalmából, és így módunk volt személyesen találkozni vele. – Beszélgetés a valóságos Kun Árpáddal, nemcsak a valóságról.

*

– Milyen gyakran jöttök haza?

– Általában kétszer egy évben, a nyári szünetre mindig.

– Inkább nyűg, vagy öröm ez a hazajövetel?

– Ez egyértelmű, öröm és szabadság.

– Amikor hazajössz, mit érzel a legnagyobb különbségnek a norvég és a magyar élet között?

– Mi csak egy szeletét ismerjük Norvégiának, egy kis falut. Máris adódik tehát a különbség nagyváros és falu között, egész más a tempó. Köztudott, hogy a boldogságindex tekintetében élen járnak a skandinávok, a magyarok évszázadok óta a boldogtalanságra vannak berendezkedve, s ez a mentalitásban tetten érhető. Norvégiában nagy biztosságban élnek, mert nem lehet lecsúszni, az állam utánad nyúl. De ez akkor is így volt, amikor még szegények voltak, a közösségi szellem régen is jól működött, azzal együtt, hogy a gazdag társadalmakra jellemző az elidegenedettség. Ezt Franciaországban is megtapasztaltam, hogy nagyobb a távolság az emberek között. Ugyanakkor demokratikus országokban sokkal törvénytisztelőbbek, szabálykövetőek a polgárok, mivel nem kell kiélni szabadosságban a szabadság hiányát. Magyarországon inkább az a jellemző, hogy nem tartom be a szabályokat, mert hülyeségek. Nem bízom meg az államban, mindig van valami ok, hogy az állam miért ellenség, és a szabályokat miért találják ki rosszul. Viszont itt sokkal kalandosabb az élet.

– A Megint hazavárunk utószavában „Kun Árpád norvégiai magyar író”-ról olvashatunk. Olyan véglegesnek tűnik ez a megfogalmazás, noha tíz éve valóban ott élsz.

–Véglegesnek hangzik, de ezt amolyan viccelődésből írtam le. Bár gyakorlati érelemben igaz. Egy társaságban tegnap arról beszélgettünk, hogy Bartis akkor most indonéziai magyar író? Lehet címkéket aggatni, de nincs értelme. Bartisnál és nálam is elsősorban gazdasági okai vannak, hogy hol élünk. Bár… Most már úgy vagyok vele, hogy ettől függetlenül sem olyan rossz ott lenni.

– Tudják a munkahelyeden, ahol időseket, betegeket gondozol, hogy te Magyarországon ki vagy?

– Most például, hogy fizetés nélküli szabadságot kértem, az indoklásban ott szerepel, hogy felolvasásom lesz. Csodabogár-tűrésben a norvégok nagyon jók. Soha nem tennének megjegyzést a másik furcsaságaira. Ahogy szabály, hogy nem firtatjuk a másik szexuális vagy politikai beállítottságát. Teljesen elképzelhetetlen. Amikor ezt egy norvégnak elmondtam, azt felelte, hogy igen, viszont ott van a pletykálkodás. De mégiscsak könnyebb, hogy nem vágják az arcodba a véleményüket.

– És neked nem dehonesztáló ilyen munkát végezni, nem hasonulsz meg önmagaddal?

– Ha nem tudnék írni, talán az lenne. Az intellektuális identitásom az írásból származik. És mióta Norvégiában vagyok, nagyon jól megy az írás. Hogy mivel keresem a kenyerem, az mellékes. Igen, először furcsa volt. Korábban sorozatot írtam, tanítottam, a szellemi energiáimat kellett használni, és ez most nincs így. Lehet, hogy könnyebb lenne most már franciát tanítani, de nem biztos. Ha nem kapnék annyi pénzt, amiből a családommal megélünk, sokkal nehezebb lenne. Norvégiában nagyon ki vannak egyenlítve a fizetések, ha van munkád, ott biztos, hogy megélsz belőle. Megengedhetetlen, hogy emberek éhbérért dolgozzanak, és ne éljenek meg. Vagyis akkor érezném rosszul magam, ha nem kapnék a munkámért elég pénzt, és az írás sem menne. De van még egy fontos szempont: az, hogy öregeknek segítek, és önmagában jó, amit teszek.

– Ráadásul épp ez a „nem szellemi” munka lett a regényeid forrása.

– Pontosan. Ha nem megyünk ki Norvégiába, sosem lett volna Boldog Észak.

– Nem féltél ettől az új regénytől? Hogy, úgyszólván, belecsapj a lecsóba, és önmagad írd meg?

[...]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Laik Eszter, Irodalmijelen.hu, 2017. febr. 8.