Komoly várakozás előzte meg a könyv megjelenését, amihez bizonyára az író hazai és nemzetközi elismertsége is hozzájárult, illetve az a tény, hogy Krasznahorkai László hosszú évek óta nem jelentkezett nagyregénnyel. Az eddig közzétett kritikák, beszámolók szerint a Báró Wenckheim hazatér összegző műnek tekinthető, de ugyanezt erősítik a szerző nyilatkozatai és a fülszöveg is. Az új opus valóban tükrözi azokat a tematikus-motivikus választásokat, poétikai törekvéseket és felvetett problémákat, melyek a korábbiakat (különösen a nyolcvanas évek jelentős alkotásait, a Sátántangót, Az ellenállás melankóliáját, a későbbi Háború és háborút, de gondolhatunk más szövegekre is, amelyek megidéződnek a mostani regény lapjain) meghatározták, s persze az azóta felvetődő tapasztalatokat. Mindemellett pedig – bocsássuk máris előre – az elmúlt esztendő egyik legfontosabb és legjobban sikerült magyar regényét fedezhetjük fel benne.
            Az első fejezetben a Tanár úr alakja kerül középpontba, így az olvasó ekkor még arra gondolhat, ő lesz a regény (egyik) főszereplője. Később azonban kiderül, nem így van, de a címszereplő sem válik valódi főszereplővé, hiszen személyénél hangsúlyosabb az őt körülvevő világ. A mohák tanulmányozásával nemzetközi hírnévre szert tevő tudóst megkülönböztetett tisztelet veszi körül városában, ám egyszer csak kiábrándul és látványosan kivonul abból a közegből, amellyel évtizedeken át maga is azonosult. Döntését jól megfontolja, alaposan előkészíti nagy honfoglalását a senkiföldjén. A várt nyugalmat mégsem leli meg a város szélén található elvadult környezetben, a szimbolikus nevű Csipkebokorban összetákolt kalyibájában. Váratlanul felbukkan ugyanis „balkézről” született lánya, aki egy tüntetéseken használatos táblával áll hosszú órákon keresztül a kunyhó előtt, és egy kézi hangosbeszélőbe kiabálva fenyegeti apját. A férfi egyedül marad (csupán a társául szegődő, elhagyatott kutyának adhatja elő nyakatekert eszmefuttatásait), gyilkossá és számkivetetté, üldözötté válik, hiszen a Helyierőknek nevezett motoros banda hajtóvadászatot indít ellene egyik testvérük halála miatt.
            Báró Wenckheim Béla korántsem olyan határozott, mint a Tanár úr, zavarodottan téblábol, az események megtörténnek vele, képtelen irányítani azokat, jobbára fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Nem tűnik fel neki, hogy a vonat áthaladt a határon, s arról sem vesz tudomást, ahogy a Keleti pályaudvarról kigördülő szerelvény mellett a bulvárlapok újságírói és fotósai rohannak, hogy hírt adjanak róla. Ő évtizedeken át Buenos Aires-ben élt, s most visszatér szülővárosába, hogy ott élje le élete hátralévő éveit. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a szerencsejáték-függő – s ebből adódóan óriási adósságot felhalmozó – urat Bécsen keresztül menekítik Magyarországra a rokonok, nehogy besározódjon a nemesi név. A hosszan elhúzódó vonatút során felbukkan a Szolnoki Danténak nevezett pitiáner bűnöző, aki annak reményében, hogy jól megkopasztja, a báró személyi titkárának ajánlkozik. Vagyis a Don Quijotéra emlékeztető, egyszerre nevetséges és szánalomra méltó regényalaknak Sancho Panzája is akad. Jellemző a regényre, és egyúttal humor forrása, ahogyan félreértik egymást. Wenckheim ugyanis folyton az Isteni színjátékra hivatkozik, amiről újdonsült ismerősének fogalma sincs, hiszen ő a Bayern München futballistájáról kapta a nevét, akiről viszont a báró nem tud. Az irónia, a humor talán eddig is felsejlett itt-ott Krasznahorkai szövegeiben, most azonban nagyobb intenzitással van jelen. Olyan humor ez, amely gyakran megmosolyogtatja az olvasót, de nem kínál feloldást, csupán ellenpontozza, amit a regény megmutat a kilátástalanságból. Elsőre úgy tűnhet, mintha a szerző eltúlozva ábrázolná világát, a valóság bizonyos mozzanatait, akár az egyes szereplőket is. Ilyen a furcsa, hórihorgas, sovány öregember alakja: „brutálisan hosszú karok, hosszú test, hosszú lábak, még a nyaka is hosszú, de még a feje is, valahogy olyan, hogy felfelé nyúlt meg” – meséli az egyik utas. (126.) Nem véletlenül mondják a hajléktalanok, amikor az adományok között megtalálják a báró túlméretezett, számukra használhatatlan ruhadarabjait, hogy „ilyen ember nincs”. (407.) Hamar rájövünk mégis, hogy a szöveg alig rugaszkodik el a valóságtól, minden, amivel szembesülünk, nagyon is ismerős.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Bárkaonline.hu, 2017.02.13.

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.