Bár a mai világ mást üzen, a szépség sokféle, a halál pedig nem feltétlenül jár együtt a szomorúsággal. Az önértékelés fontosságáról, a tabunak számító fogalmakról, öregségről, elmúlásról igenis beszélnünk kell a gyerekekkel – állítja Tóth Krisztina. A költő-írónővel nemrégiben megjelent, Felhőmesék című kötetének apropóján beszélgettünk.

– Versekkel indult pályafutása, jó ideje prózát is ír. Miért kezd el a költő, felnőttprózaíró meséket írni? Gyermekei inspirálják, vagy a saját gyermeki énjét szeretné felszínre hozni?
– Mind a kettő igaz. A kisgyermek közelsége ébren tartja az ember gyermeki énjét, segít más perspektívából látni a világot. Egy kisgyerekkel még az olyan hétköznapi tevékenységek is, mint például a vásárlás az élelmiszerboltban, átlényegülnek, kalanddá válnak. Valahogy így születik a mese is. Minden, ami a felnőttnek evidencia, a gyereknek fölfedezés és csoda. Számomra nagyon izgalmas, hogy a gyerekeimen keresztül én is átélhetem ezt a csodát.

– A Felhőmesék Demeter denevére szeretne madár lenni, mert a madarak tolla tarka, a hangjuk gyönyörű. Demeter ugyan szürke, és énekelni sem tud, de attól még hasznos, értékes állat. Miért fontos a gyerekeknek megüzenni, hogy ne akarjanak mindenáron mások lenni, mint amilyenek?
– A természettudományi múzeum minden évben nagyszabású rendezvényen mutatja be az év emlősét. Tavaly a denevér volt ez. Az intézmény fölkért, írjak mesét róla. Örültem a feladatnak, mert alkalmat adott rá, hogy arról beszéljek, ami nekem fontos: az identitásról. Manapság az emberek gondolkodását túlságosan is meghatározza, hogy milyen az aktuális szépségideál. A mai kamasz lányok sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint a saját szüleikre, mert a divat azt diktálja, hogy csak egyféleképpen lehetsz szép. Nagyon erős belső biztonság kell ahhoz, hogy valaki merjen különbözni. Gyerekkoromban én is nagyon szenvedtem attól, hogy a mesekönyvekben a királylányok – velem ellentétben – mind szőkék és kék szeműek voltak. Kislányom, aki rajong a Jégvarázs című meséért, és farsangon a szép szőke Elza hercegnőnek akart öltözni, majdnem sírva fakadt azért, mert az ő haja „csúnya” barna. A probléma már gyerekkorban elkezdődik, már a kicsik is mások akarnak lenni, mint amilyennek születtek, saját adottságaikat pedig nem értékelik. A Demeter denevérről szól mesében azt akartam hangsúlyozni, hogy a szépség nagyon sokféle lehet. Ahhoz, hogy a gyerekek el is higgyék, rengetegszer kell elmondani nekik: úgy szépek, ahogy vannak.

– A kötetben szereplő, majdnem százéves Péter bácsi apránként megsüketül, aztán meghal… Nem rémisztő a gyerekeknek a halálról olvasni, hallani?

– Nem szeretem a kilúgozott meséket, mert szerintem a trauma, a szomorúság ugyanúgy hozzátartozik a mindennapokhoz, mint a vidámság. Tabunak számít az öregség a mai társadalomban, pedig nagyon fontos volna beszélni róla. A gyerekeknek is meghalnak a nagyszüleik, előbb-utóbb ők is találkoznak a halál fogalmával. Ha a mesékben a traumákra érkezik valamiféle föloldás, az egyáltalán nem terheli meg a gyerekeket. Sőt a belső borzongás megélése hozzásegíti őket a feszültségoldó taktikák kitalálásához. Szerintem rosszat teszünk nekik, ha a „súlyosnak” ítélt történetektől megóvjuk őket. Én például direkt vadásztam egy olyan mesekönyvre, amelyben az eredeti Jancsi és Juliska történet szerepel, vagyis az, amelyben a testvérpárt az édesapjuk hagyja ott az erdőben – nem pedig eltévednek – a gonosz mostohájuk nyomására. A Felhőmesékben alapjában véve vidám történeteket írtam; az is volt a célom, hogy ne szomorúságot jelentsen, hogy a bácsi a mesében meghal, hiszen hosszú és teljes életet élt. Miért kellene ezen szomorkodni? Ez a világ természetes rendje, születünk és meghalunk.

– Hét év után tavaly jelent meg újra verseskötete Világadapter címmel. Mit gondol, ma, amikor a világ igencsak eltolódott a pillanatnyi befogadás irányába, van közönsége a versnek?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lázár Fruzsina, Mno.hu, 2017. május 11.

Megjelent a Magyar Nemzet 2017. május 11-i számában.