Élőlánc a Tűzvészkert körül (SzIF Online)
(kiadvány: Tűzvészkert)

Összességében azt gondolom, hogy a köteteknek és a köteteket övező hazai figyelemnek hála elégséges háttéranyagot kaphatunk a viszonylag gördülékeny befogadáshoz. Bennem talán inkább a Heaney-kötet indított el valamiféle nyomozási ingert a több konkrét esemény, név és helyszín szerepeltetésével: sok esetben tudni akartam mire vonatkoznak. Al Bertonál indirektebb módon tűnnek fel a vonatkozási pontok, de esetében talán egy portugál olvasó is érezhet némi idegenséget poétikája miatt, de Tűzvészkertben inkább élvezni (illetve súlyos kötetről lévén szó, elszenvedni) érdemes ezt a távolságot.

A Rock & Read kritikai beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán Seamus Heaney Élőlánc és Al Berto Tűzvészkert című lírakötetei kerültek terítékre. Bihary Gábor, Farkas Evelin és Vigh Levente kritikusokat Lapis József kérdezte.

 

Lapis József: Mennyiben és miként jelent más jellegű kihívást kritikusként, olvasóként egy olyan jelenkori lírakötet magyar nyelvű átültetésben történő befogadása, amelynek forráskultúrájáról és -nyelvéről, illetve a kötetek által görgetett kulturális, irodalmi, történelmi, társadalmi, életrajzi, nyelvi referenciahálóról alapvetően kevesebb ismeretünk van? Mekkora háttértudás szükséges a művek élvezetéhez egyik és másik esetben? Mennyiben segítenek a kiadások a távolság csökkentésében, vagy mennyiben őrzik meg kellőképpen az idegenség tapasztalatát?

 

Farkas Evelin: Előre kell bocsájtanom, hogy a kérdésekre egy igen termékeny Alföld Stúdiós alkalmat követően válaszolok, melyen éppen a Tűzvészkertet boncolgattuk az Alföld köréhez tartozó fiatal kritikusokkal, így a válaszaimat a beszélgetés tanulságai is átszövik majd. Személy szerint azon kritikusok közé tartozom (és azt hiszem nem vagyok ezzel egyedül), akik hajlamosak már azelőtt rágörcsölni ezekre a nyelvi és egyéb távolságokra, hogy a kötetet a kezükbe vennék. Kritikusként számomra a legnagyobb visszatartó erőt ilyenkor az jelenti, hogy nem ismerem, vagy nem ismerem eléggé a versek „anyanyelvét” ahhoz, hogy a fordításról beszélni tudjak: nem mindig tudom megítélni, hogy a fordító vagy a költő nyelvével találkozom és ez zavar. Ennek ellenére nem gondolom, hogy e tudás nélkül ne lehetne ezekről a versekről beszélni. Mindenesetre előfordulhat, hogy az idegen nyelvi tudás nélkül homályba vesznek olyan dolgok, melyek jó, ha egy kritikában kirajzolódnak. Olvasóként/leendő olvasóként ezért én nagyon méltányolom az olyan kritikákat, melyekben a fordításról is részletesebben esik szó. Nekem például Balajthy ágnes Alföldben megjelent Heaney-kritikája ilyen szempontból tette kissé belakhatóbbá az Élőláncot. Al Berto esetében Urbán Bálint kötetben található ismertetője segíti a befogadást. Az említett referenciahálók mindegyikéről szót ejt. De nagyon tetszett ezzel kapcsolatban Balogh Gergő Tűzvészkert-kritikájában tett megjegyzése. Ebben arra hívja fel a figyelmet, hogy óvatosan kell bánjunk az életrajzi vonatkoztatások „versre olvasásával”, nem szabad csak ezekre a referenciákra hagyatkoznunk. Egyébként a kritika szerzőjével abban is egyet kell értsek, hogy az eredeti nyelvű verscímek megjelenítése (itt és a Heaney kötetben is) nem annyira szerencsés megoldás. Összességében azt gondolom, hogy a köteteknek és a köteteket övező hazai figyelemnek hála elégséges háttéranyagot kaphatunk a viszonylag gördülékeny befogadáshoz. Bennem talán inkább a Heaney-kötet indított el valamiféle nyomozási ingert a több konkrét esemény, név és helyszín szerepeltetésével: sok esetben tudni akartam mire vonatkoznak. Al Bertonál indirektebb módon tűnnek fel a vonatkozási pontok, de esetében talán egy portugál olvasó is érezhet némi idegenséget poétikája miatt, de Tűzvészkertben inkább élvezni (illetve súlyos kötetről lévén szó, elszenvedni) érdemes ezt a távolságot.

 

Vigh Levente: A fordítással határátlépések, transzformációk és közvetítések sorozatában saját nyelvemen keresztül válik hozzáférhetővé a mű, én már elsősorban ebben a nyelvi-kulturális közegben helyezem el azt, innen keresek fogódzókat a megértéséhez, értelmezéséhez. Ez a másik másságának olyan elismerése, ami az idegenséggel már nem feltétlenül azonos tapasztalat, és ekképp nem is a fordítások befogadásának a sajátossága – kellő ráfordítással ide eljutni egy olyan élmény, amiben az olvasás élő és eleven eseménye előbb-utóbb attól függetlenül is részesít, hogy a mű forrásnyelve megegyezik-e az anyanyelvemmel vagy sem. Akkor nem idegenségről beszélhetünk, ha az, amit a nyelvről, a testről, a szerelemről, a történelemről, a halálról állít és közvetít az adott mű, számomra előzetes olvasmányélményeimből nagyon is ismerősek. Magam ellen dolgoznék, ha felismerésén és tudatosításán túl annak a kulturális távolságnak a fenntartásán is munkálkodnék, amiben a kódváltással a szöveg nyelvén keresztül már nem szembesít, főképp, ha erre a kulturális távolságra egy idő után már „csak” a szerzőnek, a szereplőknek vagy messzi tájaknak az idegen hangzású nevei emlékeztetnek. A Tűzvészkert és az Élőlánc is megerősítettek abban a – szerintem sokakkal közös – tapasztalatban, hogy a fordítások olvasása a célnyelv irodalma számára elsősorban az önszemlélés alkalmait jelenti.

Bihary Gábor: Az említett kiadások nem hagyják kapaszkodó nélkül a befogadókat, hiszen mind a FISZ-Jelenkor, mind a Magvető szerkesztői igyekeztek áthidalni a kulturális idegenségből fakadó távolságot, ennek eléréséhez azonban eltérő stratégiát követtek: az Élőláncban Heaneynek a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédét olvashatjuk, mely a nyilvános, köszönő beszédek retorikai és performatív státusának felel meg, vagyis felvillant ugyan poétikai szempontokat, meghatározó hagyományokat és költőelődöket (Keats, Robert Frost, Yeats stb.), ám a visszatekintő perspektívát alkalmazó curriculum inkább Heaney világnézeti, eszmei és politikai arcát teszi olvashatóvá. A fordítók jegyzete pedig igen szűkszavú, összeállítását nem a filológiai pontosság és a mindenre kiterjedő aprólékosság vezérelte (e kérdéshez lásd Balajthy Ágnes nagyszerű kritikáját az Alföld 2016/8-as számában), ezzel együtt is hasznos kiindulópont a versek értelmezéséhez. Mivel a Tűzvészkert Al Berto első magyarra fordított kötete, így a magyar irodalmi mezőre való bevezetés támogatása, a kánon- és kontextusalkotás szándéka is irányít(hat)ta a fordítót, Urbán Bálintot, aki a tanulmányértékű utószót jegyzi. Lényegi információkat tudunk meg akár Portugália 20. századi történelmi eseményeiről (a diktatórikus Salazar-rendszer hosszú fennállásából következő mentális-szellemi vákuumról), akár Al Berto emigrációjáról és művészi pályafutásának állomásairól (pl. a beat-irodalom hatása a korai időszakban), illetve az összefoglalás markáns értelmezési javaslatokat kínál a teljes életmű és kifejezetten a Tűzvészkert című kötet vonatkozásában is. Talán csak a Barthes által metonimikusnak nevezett, tehát a könyvek végére érésében motivált, a kötet struktúrájához, sorrendjéhez alkalmazkodó „lineáris” olvasói attitűddel magyarázható, hogy a jegyzetekkel a versek elolvasása után találkoztam először (az újraolvasások már megváltoztatták ennek a hatásmechanizmusnak a szerkezetét); ha ezt a primer, észlelő olvasást is megidézve mérlegelem a fordítások idegenségét (vagyis az elemi, a nyelvi távolságot már döntően felszámoló versek befogadását), akkor hangsúlyozandó, hogy nem hermetikusan (el)zárt szövegvilágokkal szembesülünk, hanem olyanokkal, amelyek a kontextusok totális birtoklásának híján is hozzáférést biztosítanak az értelmezőnek, aki így két európai rangú kötet nyelvi anyagánál időzhet el (az európai alatt értendő antik-keresztény tradíció bizonyos mértékű magunkénak vallása persze elengedhetetlen). A versek befogadásának egyik megrendítő tapasztalata, hogy a fordítások során mindig meglévő kiiktathatatlan, nyilvánvaló hézagok ellenére is komfortosan belakhatók még Heaney versei is, melyek nagymértékben idéznek meg kulturális (pl. ír mitológia, az ír kereszténység szent alakjai) vagy történelmi referenciákat (a politikai-felekezeti szembenállásból fakadó terrorcselekményeket, az ír függetlenedési törekvés fegyveres konfliktusait említhetjük az 1960-as évek végétől egészen a kilencvenes évek végéig). Mindez nem jelenti azt, hogy a birtokunkban lévő műveltségtől, tudáskerettől függően ne kellene/lehetne tágítani ismereteink körét a versek befogadásához, csak azt, hogy rácsatlakozhatunk eme szövegekre és részesülhetünk az esztétikai bevonódottság élményében könyvtári kutatómunka nélkül is. Az Élőlánc lapjain a terror miatt elhunytakra való emlékezés is megjelenik pl. A 110-es járat IX. darabjában: „És mi maradt végül Mr. Laveryből is / Eltemethető, aki saját kocsmájában / Vitt szét a ketyegő bomba”; a név lehetőséget kínál arra, hogy az egyesben az általánost vehessük észre. A megnevezés megidézést involvál, ami ezért bármilyen értelmetlen erőszak áldozatainak emlékét, sőt, a halál távollétébe került másik alakját teremti meg. A referencia inkább a hiteles megszólalás egyik (nem szükségszerű) alárendeltje, katalizátora lesz a kötetben. (Megengedhető itt egy közbevetés: talán épp a referenciák „követhetetlensége”, feloldhatatlan idegensége miatt alakul ki a fönti értelmezési attitűd, amit innen nézve nevezhetünk kompromisszumnak is. Az értelmezés természete talán a kompromisszumkereséshez és -alkotáshoz áll közel – újra és újra megkísérelni azt, hogy eljussunk a folyton elvándorló napsütötte sávig.) Al Berto költészete a személyesség, a látomásos nyelv sajátosságaiból töltekezik, így paradox módon a lokális kulturális-topografikus referenciákat kevéssé használó szövegkorpusz olvasásakor inkább kerített hatalmába a nyelvi átfordíthatatlanság és ezzel együtt a kizáródottság érzése. Mindez magyarázható a portugál és az angol nyelv, valamint a két költő magyarországi recepciójának körülményeivel. Al Berto verseit közvetítő nyelv(ek) beiktatásával tudom olvasni. Heaney angolul írott műveinek befogadásával bizonyára többen próbálkoznak meg, még ha a jelentésárnyalatok, a versek összetettségének érzékelése mindig korlátokba ütközik. Heaneyről fontos elmondani, hogy verseinek már három válogatáskötete is megjelent magyarul: elsőként 1980-ban Tandori fordításában és utószavával; majd a Különös gyümölcs, mely már több fordító közös munkáját dicséri; és a kooperáció a sok kiváló szöveget tartalmazó 2010-es Hűlt hely című vaskos kötetet, valamint az Élőláncot is jellemzi – Heaney költészetének magyarra ültetése jeles műfordítói gárda együttműködésének köszönhető (Géher István, Imreh András, Ferencz Győző, Mesterházi Mónika, Gerevich András, Szilágyi Mihály, Fodor András, Poós Zoltán). Al Berto esetében magyarul csakis az Urbán Bálint által megismertetett képhez férek hozzá, amelynek ellenőrzésére, megfigyelésére azonban nincs lehetőségem – ezzel persze nem akarom csökkenteni Urbán lelkiismeretes munkáját, sőt, csak a recepció helyzetét szeretném érzékeltetni. Heaney 1980 óta már fordítói közüggyé is vált, Al Berto talán épp most fog – a Tűzvészkert nívója okot adhat a bizakodásra.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szifonline.hu, 2017. május 30. 

2017-05-30 18:35:24
Hová tűntek a férfiak?
Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés...
Az alternatív pedagógia útjain
A rendszerváltás a magyar történelem fontos fordulópontja. A több mint harmincévnyi távolság már lehetővé teszi, hogy objektívan tekintsünk rá, de még meghallgathassuk az események alakítóinak...
Hová tűntek a férfiak?
Az Apám üzent Grecsó Krisztián eddigi legszemélyesebb könyve, miközben valódi fikció. Regényes nyomozás a családi múlt után, amely a személyes vallomás látszatát kelti. Mit jelent a kitörés...
Irodalomtörténeti pszichohistóriák
Milbacher Róbert nagy sikerű és hiánypótló művéhez, a Legendahántáshoz hasonlóan a Ködképek az irodalom láthatárán is közérthető és szórakoztató ismeretterjesztésre vállalkozik....
Könyvportál Líra könyv Kiskereskedelem Nagykereskedelem Kiadók Kapcsolat Támogatók ADATKEZELÉSI TÁJÉKOZTATÓ