„Megjegyzendő, hogy bár Király a napló tanúsága szerint többször készült beolvasni Aczél Györgynek, ezt végül soha nem tette meg, hiszen nem akart kegyvesztetté válni. Egyszerre volt érdekember, aki a maga érdekeit igen jól szem előtt tartotta és érvényesítette, ugyanakkor őszinte küldetéstudattal rendelkező értelmiségi, akinek célja az időről időre újra és újra kiéleződő népi-urbánus ellentét felszámolása, a magyar literátus értelmiség szocialista szellemben való összekovácsolása volt, ami persze egészen a rendszerváltozásig nem járt, nem járhatott sikerrel.” – Király István Naplóját Kántás Balázs vette a szárnyai alá.

 Csak 2017-ben, a szerző halála után huszonnyolc évvel került kiadásra a Magvető Kiadó újraindított Tények és tanúk című sorozatában Király István irodalomtörténész professzornak, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikai egyéniségének 1956-tól a rendszerváltozásig tartó időszakot felölelő naplója. 

A forráskiadás előszavában az irodalomtörténész két lánya, Király Júlia és Király Katalin beszéli el a napló előkerülésének történetét. Ezt követi Soltész Márton, a szerkesztést végző és a sajtó alá rendezést koordináló irodalomtörténész szakmai bevezetője. A forrásszöveget egyébként Soltész Márton, Katona Ferenc és T. Tóth Tünde irodalomtörténészek rendezték sajtó alá és látták el – ezres nagyságrendű – magyarázó jegyzettel. Katona Ferenc ezenfelül számos, Király István által nyelvgyakorlási céllal, igen rossz angolsággal írott naplóbejegyzését „fordította vissza” magyarra, a szerkesztésben pedig Agárdi Péter, a Pécsi Tudományegyetem professzora is közreműködött. A bevezetőből kiviláglik, hogy bár szándéka szerint a napló közzététele nem kritikai kiadás – mivel nem vállalkozik az egyes szövegváltozatok összevetésére, a bejegyzések pedig egyébként is jórészt csak egy verzióban léteznek –, a tudományos igényű jegyzetapparátus révén mégis vetekszik egy valódi, a szűk irodalomtudományos közösségnek szóló kritikai kiadással.     

A bevezetőt és a rövidítésjegyzéket követi maga a napló szövege 1956-tól 1989-ig, s talán közelebb kerülünk az ellentmondásokkal teli tudósi és persze magánemberi életpálya megértéséhez, ha vázlatosan ecseteljük Király István életrajzát. A későbbi irodalomtörténész apja református lelkész volt, Király középiskolai tanulmányait a Sárospataki Református Gimnáziumban végezte 1931–1939 között, majd a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem, az ELTE elődjének bölcsészkarán tanult magyar–német szakon, Eötvös-kollégistaként, tanári diplomáját 1944-ben szerezte meg. Egy rövid ideig Debrecenben tanított, ezután – erős társadalmi érzékenységtől hajtva, s persze az idők szavát meghallva – belépett a Kommunista Pártba, és az oktatás(politika) területén vállalt munkát: 1947-ig Budapesten az Országos Köznevelési Tanács titkára volt, majd 1948-ig könyvtárosként is dolgozott az Országos Széchényi Könyvtárban. 1948-ban az Eötvös József Collegiumban tanított, a kollégium megszűnéséig. 1949-től, az állampárt meglehetősen erős támogatását élvezve, fiatalon egyetemi oktatói katedrát kapott, és az Eötvös Loránd Tudományegyetem irodalomtörténeti tanszékén dolgozott docensként. Lukács György tanítványa, illetve Aczél György, a Kádár-korszak később teljhatalmú kultúrpolitikusának bizalmi embere volt. Első, Mikszáth Kálmánról szóló irodalomtörténeti monográfiája 1952-ben jelent meg, egy évre rá a könyv sikere okán Kossuth-díjjal tüntették ki.  1957–1959 között egy rövid ideig a szegedi egyetemen tanított, 1960-ban visszakerült az ELTE-re: a 20. századi magyar irodalomtörténeti tanszéken volt egyetemi tanár, majd tanszékvezető. 1967-ben fokozatszerzési eljárás nélkül, „érdemeire való tekintettel” lett akadémiai nagydoktor, nem sokkal ezután jelent meg kétkötetes, 1500 oldalas monográfiája Ady Endréről. Ugyanebben az évben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1979-ben rendes tagjává választották. 

Ady-monográfiájának második, Ady kései költészetét elemző, ugyancsak két kötetben közreadott része Intés az őrzőkhöz: Ady Endre költészete a világháború éveiben címen jelent meg 1982-ben. 1971 és 1985 között országgyűlési képviselő is volt. Egyetemi oktatói munkája mellett 1953–1956 közt a Csillag folyóiratot szerkesztette, 1962–1969 között a Kortárs, 1970–1989 között pedig a Szovjet Irodalom című folyóirat főszerkesztője volt. 1970-től haláláig a Világirodalmi lexikon főszerkesztőjeként, 1967-től pedig a Magyar életrajzi lexikon szakszerkesztőjeként is dolgozott. Király István az 1950-es évektől kezdve végig, 1989-ben, épp a rendszerváltozás évében bekövetkezett haláláig hithű, mondhatni moszkovita szellemiségű, harcos kommunista maradt, aki a végletekig kiállt a Szovjetunió mellett, és még a fokozatosan enyhülő Kádár-korszak társadalom- és gazdaságpolitikai reformjait is gyakran kemény kritikával illette. Megingathatatlan elvhűsége a halála után idestova harminc évvel közreadott naplójának is egyik legmeghatározóbb vonása. 

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kántás Balázs, Irodalmijelen.hu, 2017. június 6.