„Képtelenség fejben tartani mindent” (Kulter)
(kiadvány: Jelmezbál)
Az lehet az érzésünk Grecsó Krisztián prózaköteteit olvasva, hogy az adott könyv sikerültségét nagyban meghatározza, hogy elbírja-e a magára rakott súlyt – miközben már önmagában a siker eleve olyan terhet jelenthet az irodalmi szcénán belül, ami a mélybe ránthatja még a saját feladatát többé-kevésbé jól, de legalábbis nem erénytelenül elvégző kötetet is. Végigtekintve a recepció eddigi hangsúlyosabb észrevételein, azt láthatjuk, a szerzőnek még mindig nem sikerült meggyőznie a kétkedőket e könyvről könyvre új színekkel bővülő, de mégis ugyanazt a világot körbejáró próza erejéről, elaltatnia a népszerűség mögötti könnyűség, felszínesség vádját. És valóban, az eddigi regények példája is azt mutatja, hogy az említett súly helyenként nagyobb volt, mint amekkorát a szerző vitathatatlan tehetsége elbírt. Éppen ezért számomra egy új Grecsó-regény szükségképp egyfajta próbatétel-szituációba érkezik, ahol az egyik legfontosabb kérdés: ezúttal sikerül-e hoznia azt a szintet, mind strukturális-dramaturgiai szempontból, mind a mondatok esztétikai megalkotottsága tekintetében, ami tőle az eddigi életmű hosszabb-rövidebb szakaszai alapján elvárható. Ha az ember a megjelent interjúk és már olvasható kritikák után veszi kézbe a szerző legújabb, a 2016-os könyvfesztiválra megjelent kötetét, akkor már bizonyosan nem éri felkészületlenül a Jelmezbál történetének, a szereplők hovatartozásának valóban erőfeszítést igénylő nyomon követése. Még ha úgy is gondolhatja az első néhány fejezet után a sokat látott olvasó, hogy „ugyan már, én ne emlékeznék, ki kinek a kicsodája”, és dafke sem veszünk elő tollat és papírt, viszonylag hamar be kell majd látnunk, hogy nem szégyen időnként mégis pár feljegyzést tenni, ha érteni akarjuk az utalásszerű, elejtett félmondatok regényvilágbeli referenciáját, feltéve, hogy nem csupán novelláskötetként tekintünk a Jelmezbálra, ami – a szerző egyik nyilatkozata szerint – éppoly releváns olvasói megközelítés lehet. Ám aligha hiszem, hogy valóban figyelmen kívül lehet hagyni, ha valami minden kétséget kizáróan vissza- (vagy előre)utal egy korábban (vagy később) következő epizódra; nincs mese, egyszerűen érezzük, hogy most éppen valami eddig homályos, mozaikszerű eseménynek a pontosabb megértése adott esetben a tét, hogy két (három, négy stb.) dolog összefügg egymással. Ebben a helyzetben egyszerűen lehetetlen nem megpróbálni kirakni a „családregény mozaikjait”, főleg, ha erre maga a kötet alcíme is felhív – a Jelmezbál valóban „lehetne” akár novelláskötet is (nagyrészt jól megírt darabokkal), de jelzetten nem az, így hiábavalónak tűnik a szerző utólagos igyekezete, hogy kint és bent is fogjon egeret a regény és novelláskönyv közti légüres térben. Éppen ezért nem teljesen problémamentes, ha egy amúgy jól felépített, működő novellát olvasunk egy mégoly mozaikszerű regényben (ilyen mindenekelőtt az emlékezetes szituációk és figurák egész sorát felvonultató Kelj fel és járj), miközben szinte halljuk a csikorgást, ahogy az a regénystruktúrába, a szereplői hálózatba illeszkedik. Grecsó Krisztián új kötete az, aminek látszik (s amit néha mintha ő maga sem venne elég komolyan): „regényes Einstein-teszt”, ahogy Reichert Gábor Műút-beli kritikájában ötletesen megfogalmazta, azaz egy nem könnyen megoldható, a teljes képhez szükséges információkat szándékosan visszatartó, azokat apránként csepegtető s az összeállítás lehetetlenségét mintegy magában hordozó feladvány. Ennek célja persze, ne legyen kétségünk, nem az olvasói elvárások frusztrálása (vagy épp a kalandvágyóbb, a nyitott regénystruktúrák iránt elkötelezett befogadók igényeinek kielégítése). Nagyon is átgondolt világnézet rejlik e töredékes szerkezet mögött, ami könnyen belátható, elég csak saját tapasztalatainkra hagyatkozni: mennyi rejtett sértettség, harag, indulat képes fennakadni egy család sűrű, sokfelé ágazó viszonyrendszerének ág-bogán, melyeknek jó, ha egy-egy verzióját ismerjük (rendszerint azokét, akikkel jó viszonyban vagyunk). Szeretők, házastársak, szülők és gyermekek, nagybácsik és unokaöcsök, testvérek és sógorok, barátok és barátnők – e különféle érdekek és emberi gyengeségek által átszőtt háló mindig más és más oldalról történő megmutatása művészileg megokolható, olvasóként pedig felettébb izgalmas játékteret hoz létre (ennek feltétele persze, hogy legyen kedvünk – nem viccelek: tollal és papírral – részt venni a játékban). A Jelmezbálban tehát elsőre minden adott, hogy hozni tudja, sőt meg is haladja a korábbi kötetek teljesítményét. Sebesi Viktória némileg elmarasztalóan utal kritikájában (Műút, 2016057) a Grecsó-világ túlzott ismerősségére – mintha a már kipróbált díszletek „újrahasznosítása” kevesebb kockázatot hordozna magában. Az egyenleg: visszafogott erudíció, egyre kisebb tétek. Nehéz volna tagadni, hogy a szerző nem éppen híve a tabula rasának: helyszínek, szereplők (akár más néven), életesemények (akár más szereplőhöz kötődően) vissza-visszatérnek Grecsó műveiben (persze folyton változtatva a fókuszt), így a Jelmezbálban is. Ez már mindig így volt és, könnyen lehet, mindig így is lesz; valószínűleg a következő regények működőképessége sem azon lesz mérhető, hogy milyen hangsúlyosan haladja meg a korábban ábrázolt világot. Engem ennél jobban foglalkoztatott az a bizonyos súly, ami rendesen húzza lefelé az új kötetet is, nevezetesen, hogy sikerül-e érvényes nyelvet találni az így-úgy összefonódó életek közti belső dinamika megragadására, valamint olyan szüzsébe ágyazni ezeket a történeteket, amelyben biztosabb kézzel kerülhetők el a már oly sokszor feldolgozott szerelmi és családtörténeti tematikában rejlő kátyúk – azaz elhasznált érzelmi szituációk és azokból előálló, kínosan közhelyesen csengő mondatok. Hogy e téren a Jelmezbál nem vall szégyent, az nagyban köszönhető a stiláris összeszedettségnek, kiérlelt mondatszerkezetnek és okosan építkező cselekményvezetésnek. Jelenetalkotásban, atmoszférateremtésben eddig is meggyőző volt a szerző (ahogy azt a recepció rendre meg is jegyezte korábban), de megkockáztatom, nyelvileg ez Grecsó eddigi legkiegyensúlyozottabb műve (s ebben bizonyosan komoly dicséret illeti a szerkesztőt, Darvasi Lászlót is). Az írások többségét a mindentudó narrátor által arányosan elosztott belső-külső állapotrajz uralta leírás, alapvetően működőképes párbeszédek jellemzik, miközben az információk fokozatos adagolásával (gyakorta különféle emléktöredékek beúsztatásával) általában jó érzékkel sikerül az érdeklődést fenntartani. Különösen, ha maga az alaphelyzet is várakozással tölti el az olvasót, mint mondjuk a harmadik, Einstein-teszt című szöveg esetén, melyben az anyja és nővére halála után – egyfajta vezeklésképp – vidékre hazaköltöző, jól menő pécsi irodalomtörténészt, Darida Évát látjuk, akinek egyszerre kell szembenéznie a karrier feladásának közvetlen következményeivel (a helyi, nem éppen elitképző szakiskolában a legfőbb szakmai ambíció „az év tanára”-díj, amely például az idősödő kolléganő, Anita szinte egyetlen valamire való életcélja), valamint a ténnyel, hogy a később önként elhagyott egyetemi katedra felé tett (hiábavaló) lépések közben jóvátehetetlenül magára maradt családtagjaival szemben. „Hogyan került az anyja és a nővére Pestre, egy ilyen pódiumműsorra? És ha elutaztak, Juli már láthatóan felnőtt nő, őt miért nem vitték? Csak két év volt köztük, már ő is nagykamasz lehetett. Miért csak ketten mentek? És vajon sok ilyen titkos útjuk volt, és akkor mindig így szerették egymást?” (71.) […] Az eredeti cikk megjelent az Alföld 2017/4. számában. 2017-06-06 15:01:13
|
|