Jánossy Lajos: Mielőtt belevágnánk a közepébe, kezdjük a közepével; arra kérlek benneteket, hogy meséljetek egy kicsit a saját Karinthy-olvasástörténetetekről, azon belül: hogyan és mikor jutottatok a versek közelébe?

Kőrizs Imre: Van Tandorinak egy könyve: Az erősebb lét közelében. A félhosszú versekről szól, az egyik legjobb könyv, amit irodalomról valaha olvastam (még egyetemista koromban). A kötése viszont nagyon gyenge: nyolc darabban van meg, igaz, a legkisebb darabja is felér két monográfiával. Ebben fedezi fel a kései Karinthy verseit – bár Szép Ernő-felfedezése valahogy eredményesebb lett. Úgy látszik, egy piszokkal nem lehet két költőt felfedezni, még Tandorinak sem.

Keresztesi József: Karinthy slágerkönyveit, a paródiákat vagy a Tanár úr, kéremet nyilván olvasta az ember kamaszkora óta. A versekhez jóval később jutottam el. Néhány darab – mint például a Nihil – már hamarabb „megvolt”, mégis, számomra a nagy találkozást egy szisztematikus Karinthy-versolvasás jelentette, amikor egyhuzamban (kis túlzással: egy ültő helyemben) olvastam végig a két kötetet. És igen, engem is az Üzenet a palackban félhosszú versei ragadtak magukkal.

Szerintetek hány Karinthy van? Jóska az utószóban az irodalomtörténeti szövegkörnyezeten belül keresi a választ; Karinthy sorsa akkor eldőlt hosszú időre; a humoros író került az alkotói pálya homlokterébe, olyannyira, hogy az Így írtok ti is ebbe a vonulatba rendeződött…

KI: Babits írta, hogy Karinthy az Így írtok ti-vel nem az írókat, hanem magát az irodalmat leplezte le. Én azt mondanám: az irodalmit, az irodalmiságot. Századmásodpercre pontosan szinkronban volt a kor legjobb irodalomtudományos iskolájával, az orosz formalistákkal: ők is azt kutatták, hogy mi tesz egy szöveget irodalmivá, és a válaszuk az volt, hogy a műfogások, a trükkök (a „prijomok”). Karinthy volt a nyugatosok Neója, teljesen átlátott a Mátrixon. Emellett olyan sokoldalú volt, hogy annyit nem bír befogadni a művelt olvasóközönség: egy író lehetőleg legyen egyféle.

KJ: A „humoros” a magyar kultúrában gyakorta a „komoly” ellentéteként jelenik meg, mintegy fölvéve az odaértett „könnyed” jelentést. Pedig aligha kell sokat keresgélnünk az ellenpéldákat, ha végigtekintünk a magyar irodalom azon alkotóin, akiknél a humor fajsúlyos anyaggá képes válni, Arany Jánostól Örkényen át, mondjuk, Parti Nagy Lajosig. Karinthyt mindenesetre a paródiák hatalmas sikere kényszerpályára szorította. Ugyanakkor az Így írtok ti nem csupán paródiák bravúros sorozata, hanem Karinthynak a műformákkal szembeni bizalmatlanságát, kételyeit megragadó „kiáltványa”.

Ez a kritikai, mi több, intrikus perspektíva mennyire befolyásolta a Karinthy-életmű, azon belül a versek történetét?

KI: Hát, ugye ügyes keze volt. Persze a költészet nem merő kézügyesség. Azzal a versével, a Nihillel jutott fel először a csúcsra, amelyikben szinte nem is használ költői eszközt. Aztán a kései félhosszú versei megint elég költőietlenek, a szó majdnem minden értelmében.

KJ: Valóban, Karinthynak azok a versei a maradandóak, amelyekben lemond erről a „kézügyességről”, a formai játékosságról. A két megjelent kötet, a Nem mondhatom el senkinek és Az üzenet a palackban világa többrétegű. A Karinthy-költészet szuverenitását mintha néhány kiugró, rendhagyó, szabadvers-formájú költemény mutatná meg.

Babits ennek a költészetnek a rejtett konzervativizmusáról beszél. Ti hogyan látjátok? Miből adódik ez az ellentmondásosság?

KJ: Babits a Nem mondhatom el senkinek kötet kapcsán beszél arról, hogy Karinthy, idézem, „szívesen megőrzi az Ady előtti költészetnek olyan formáit is, melyek ma már szinte teljesen kiestek irodalmunkból”. Konzervativizmuson – szerintem – Babits itt ezt az Ady-féle zsenikultusszal szemben kidolgozott, vagy arra fittyet hányó megszólalási módot érti; ha rosszmájú szeretnék lenni, azt mondhatnám, hogy ezzel menti mindazt, ami Karinthy első kötetében porosnak vagy túlhaladottnak hathatott. Mindazonáltal hajszálpontosan mutat rá arra, hogy Karinthy mennyire intellektuális költő, majd így folytatja: „S itt van az a szál is, mely e versek szerzőjét a parodista és humorista Karinthyhoz fűzi, akivel az irodalmi lexikonok szerint azonos. Adyban nincs humor s humorista valóban csak oly költő lehet, kinek múzsái közt tiszteletes helyen trónol a Logika istennője. Mert humor és logika testvérek, s a nevetés talán annak a (sokszor fájó) ütközésnek zaja, mellyel a logika és harmónia vágya a logikátlan valósághoz csapódik.” Mindemellett ez a Babits-írás értelemszerűen nem foglalkozhat a kései félhosszú szabadversekkel.

Beck András esszéiben a Nihil című költeménnyel visszatérőn foglalkozik; ha Karinthy avantgárdizmusáról esik szó, ez a vers a mérvadó. A kötet szerkesztői jegyzetében és az utószóban azonban külön fény esik további, hasonlóan modern szövegekre.

KJ: Karinthy első kötete nagyon furcsa, elegyes anyag. Én az utószóban azt próbáltam körüljárni, hogy a kötetnek hogyan képez valamiféle tartószerkezetet a néhány szabad verse, a Zivatar 1927. április 2. délután, a Szép, valamint a két „recitatív”, a Nihil és a Vacsora – hogy ezek a versek miképp alakítják át a kötetről alkotott összbenyomásunkat. Ezek egytől egyig nagyon radikális, nagyon furcsa fényben ragyogó versek, és voltaképpen meghökkentően hatnak a Nem mondhatom el senkinek egyik-másik darabja mellé helyezve. A második kötet, az Üzenet a palackban más tészta, ott a nagyszerű félhosszú versek mindent elvisznek a hátukon.

Karinthy a nagy műre tört, ám végül, saját bevallása szerint is alulmaradt. Ez művészetének alkati jellegéből, vagy a „rohanó”, adósságai spiráljában vergődő költő életmódjából adódik?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jánossy Lajos, Litera.hu, 2017. augusztus 3.