Kováts Judit író-történész múltbeli bűnökről, a szepességi tündérszigetről és a tiszalöki munkatábor szadista parancsnokáról

Ha van kollektív bűnösség, akkor kell lennie kollektív ártatlanságnak is… – gondolkodik Kováts Judit Elszakítva című regényének egyik főszereplője. Az író-történész-levéltáros szerint a történelmi traumáinkat máig nem dolgoztuk fel, ám ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, beszélnünk kell róluk. Megtagadva című regénye a szovjet megszállás borzalmait, az Elszakítva a Benes-dekrétumokkal sújtott felvidéki magyarság kálváriáját mutatja be.

– Egyszer azt mondta, hogy történészként azt tapasztalta, a hivatalos történetírás mellett létezik egy másik, „személyes” történelem is, amelyről nem írnak a tankönyvek. Mit gondol, ennek fényében meg lehet ismerni objektíven a múltunkat?
– A múlt millió kis történet együttese, és hogy mi kerül bele a hivatalos kánonba, valamilyen felsőbb érdek határozza meg. Például Magyarországon 1990-ig felszabadítóként tartották számon a gyilkoló, zabráló szovjet hadsereget. A civil lakosság számára, akiket a megszállás idején megkárosítottak, megszégyenítettek, asszonyaikat, lányaikat megerőszakolták, hatalmas traumát jelentett, hogy miután béke lett, az erőszaktevőket hősöknek kiáltották ki, és még csak beszélni sem lehetett arról a sok kegyetlenségről, igazságtalanságról, amelyet velük szemben elkövettek. Az első, Megtagadva című regényem születése előtt, 2007-ben kezdtem el interjúkat készíteni idős emberekkel. A XX. század nagy tragédiáiról meséltek nekem olyan történeteket, amelyeket korábban sosem hallottam. A múltunkat teljesen objektíven megismerni valószínűleg lehetetlen, ám ezek a személyes történetek kitöltik azokat a réseket, amelyek a hivatalos történetírásból hiányoznak.

– A Megtagadva című regényéhez huszonhárom emberrel készített interjút, százórányi anyagot vett fel. Az ön számára mi volt a legnagyobb meglepetés az idős emberektől hallott történetekben?
– Talán az, hogy milyen sokan hallgattak szinte egész életükben a háború idején átélt borzalmakról. Jól példázza ezt annak a hölgynek a családi tragédiája, aki az egyik könyvbemutatóm után mesélte el, hogy annak idején az ő édesanyját is megbecstelenítették az orosz katonák, a hölgy édesapja pedig a feleségét hibáztatta az erőszakért. A házasságuk megromlott, elváltak, és az édesanya, miután felnevelte gyermekeit, öngyilkos lett. Sajnos ez nem volt egyedi eset. A második világháború idején becslések szerint több százezer nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák. Akkoriban a szexualitás tabu volt, a feldolgozatlan traumák pedig számos esetben tragédiához vezettek. A regényem hősét, a tizennyolc éves Somlyói Annát is megerőszakolják a szovjet katonák, testi, lelki következményeit egy életen át viseli. Somlyói Anna kitalált szereplő, de élettörténetébe sokaknak a sorsát belegyúrtam.

– A regényeit olvasva időről időre felmerül a kérdés, hogy háborús helyzetben vajon befolyásolhatjuk-e a sorsunk alakulását. Rajtunk vagy inkább a szerencsén múlik, hogy hőssé vagy áldozattá válunk?
– A regényeim főszereplői kisemberek, akiket – akár akarják, akár nem – „elsodor” a történelem. Hogy miként alakul a sorsuk, azt előre nem lehet megmondani. A háborúban a hőstettek mellett mindig ott vannak a bűnök, a gyávaság, az árulás is. A Megtagadva című regényemben is leírtam, hogy az elhurcolt zsidók összeharácsolt ingóságait később népházakban, magtárakban osztották szét. Kispárnahuzatokért, mákdarálókért taposták egymást az emberek. De sok olyan eset is volt, amikor halott katonákat fosztottak ki, vagy amikor az emberek, hogy a bőrüket mentsék, a szomszédaikat, ismerőseiket szolgáltatták ki az ellenségnek. A mai napig gondolkodom azon a megtörtént eseten, amelyet a Megtagadva című kötetemben is leírtam: a front elvonulása után, a szovjet megszállás idején egy faluban az egyik férfinak – Koncz Gyurkának neveztem a regényben – a fiát elfogták és „malenykij robotra” akarták hurcolni a szovjetek. Az apa elment a parancsnokságra, és könyörgött, hogy engedjék el a gyermekét. Azt a választ kapta, hogy szabadon engedik tíz másikért cserébe. Erre Koncz Gyurka két szovjet katonával végigjárta a közeli utcákat, rámutatott tíz emberre, akiket végül a fia helyett el is vittek. Egy sem tért haza élve. „Eladta azt a tízet” – mondta később az egyik interjúalanyom, a malenykij robotra elhurcolt tíz ember közül az egyiknek a fia… Ám mielőtt ítélkeznénk, tegyük fel magunknak a kérdést: mi mit tettünk volna az apa helyében? A szülő minden körülmények között menteni akarja a gyermekét. Csak imádkozhatunk, hogy soha ne kerüljünk ilyen helyzetbe.

– De azoknak az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyaroknak sem volt könnyű dolguk, akiknek – ahogy a második, Elszakítva című regényében is megírta – a Benes-dekrétumokkal sújtott Csehszlovákiában arról kellett dönteniük, hogy állampolgárságért cserébe szlováknak vallják-e magukat.

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lázár Fruzsina, Mno.hu, 2017. augusztus 27.

Megjelent a Magyar Nemzet 2017. 08. 26-i számában.