(kiadvány: Napló 1956-1989)

1.
A Kádár-korszak emblematikus irodalomtörténészének számító Király István naplóinak kiadása nem maradt visszhangtalan a nyilvánosságban. A közösségi médiában is sokat foglalkoztak vele, már az első komolyabb ismertetések megjelenése előtt. A viták nagyjából két probléma körül bontakoztak ki. Király pozíciója a népi–urbánus-vita erőterében („sötét antiszemita volt” versus „egyetlen antiszemita megjegyzés sincs a szövegben”), illetve irodalmi tevékenységének megítélése kapcsán. Utóbbi esetben leginkább Király oktatói munkája került előtérbe, a hozzászólások a „ma is abból élek, amit tanultam tőle”, illetve a „mindig a hátsó sorba ültem a teremben, hogy ne fröcsögjön rám a nyála” jellegű megjegyzések közötti skálán mozogtak. Mondhatnánk, hogy Fb-posztoktól ne is várjunk többet, de ezek a kitételek — úgy is, mint a „nép hangja” — arra utalnak, hogy Király érdemi aktualitása szinte a semmivel egyenlő, a hivatásos irodalomtörténészeket leszámítva azoknak mond valamit a neve, akiket tanított, vagy akik számára megmaradt irodalompolitikai mumusnak. Joggal mondhatjuk, hogy a napló megjelenéséig leginkább előítéletek és legendák formálták az utókor számára Király alakját. Életrajzának akár csak vázlatos ismertetésétől is eltekintenék itt, Babus Antal kiváló, noha itt-ott apologetikus felhangokat sem nélkülöző pályarajzát ajánlom az olvasóknak (Napló, 901–935), illetve nem foglalkozom a kiadás filológiai problémáival sem, melyek elsősorban a Király által angol nyelven írt bejegyzések magyarra fordításával és az eredeti angol szöveg elhagyásával kapcsolatosak.

2.
A naplóból jól kiderül, hogy Király közéleti-politikai tevékenységét különféle szintek és rétegek alkották, noha ezek többnyire szükségszerű átfedésben voltak egymással. Egyfelől Király a korszak jellegzetes, funkcióhalmozó csúcsértelmiségének típusát testesítette meg: egyetemi tanár, akadémikus, országgyűlési képviselő, lapfőszerkesztő, írószövetségi választmányi tag, a legkülönfélébb bizottságok tagja. Karrierje kívülről nézve irigylésre méltó, ennek fényében különösen visszatetsző az egész naplót átható panaszáradat és önsajnálat, a kisebbrendűségi komplexus számtalan megnyilvánulása. Még csak azt se mondhatjuk, hogy Király a társadalom legmélyéről vergődött fel a hatalomba (ami a kommunista elit esetében gyakran előfordult), ahol aztán feszélyezve kellett éreznie magát. Református — igaz, falusi — lelkészgyerek volt, a még nem szovjetizált Eötvös Collegiumban diplomázott, nyelveket beszélt, és így tovább.

Király — két pályatársa, a Petőfi-kutató Pándi Pál és a József Attila-kutató Szabolcsi Miklós mellett — meghatározó erővel alakította a korszak irodalompolitikáját, sőt, irodalmi közgondolkodását is: Ady-könyvei mellett politikai írásain, esszéin, vitacikkein, sőt, médiaszereplésein keresztül. Kezdetben egyértelműen Aczél fegyverhordozójaként tevékenykedett, majd, miután úgy érezte, hogy a kommunista kultúrpápa elhidegül tőle, és egyre inkább csak kihasználja, a hetvenes évek közepétől mindjobban vonzódni kezdett a magyar „sorskérdéseket” napirendre tűző narodnyik, noha az akkori hivatalosság határain belül tevékenykedő értelmiségi körhöz. A teljes képhez tartozik, hogy Királyt már korábban is foglalkoztatták ezek a problémák. Talán protestáns kulturális örökségétől sem függetlenül, valamint Révai József egyértelmű hatására mindig is valamiféle „hazafias” kommunizmus eszmekörében gondolkodott, ráadásul a narodnyik kör egyik vezéralakja, Czine Mihály a felfedezettje és sokáig bizalmas barátja volt. A naplóból kitűnik, hogy Király valójában innen is kiszorítottnak érezte magát, egyrészt túl szovjetbarátnak számított, másrészt — narodnyikként — nem volt, de nem is lehetett eléggé radikális. Nacionalistaként gondolkodott, de többnyire a hazafiság fogalmával fémjelezte saját ideológiáját. Mindez írásainak nyilvános megítélésébe is átszűrődött. Az őket követő heves viták arra utalnak, hogy az olvasók vették az üzenetet: vagy elítélték nacionalizmusát, vagy üdvözölték azt. A hazafiság címkéje alatt megfogalmazott gondolatai a legkülönfélébb módon érthető nacionalizmus rejtjelezett vagy kódolt manifesztációi voltak. A naplóból az is nyilvánvalóan kiderül, hogy — antiszemita Király ide vagy oda — idegenkedett Czine Mihály szűkebb körének arrogáns zsidógyűlöletétől is.

Újabb (harmadik) réteg a kamarillapolitika szintje. Ebben sok minden egymásra torlódott: kiváló kapcsolatai (mind kiváltságos társadalmi helyzete, mind családja, különösen felesége, Landler Mária révén) lehetővé tették, hogy belelásson egyes döntések megszületésének belső folyamatába, vagy (ritkábban) cselekvő részese is legyen e folyamatoknak. Itt említhető az Aczél György írásainak megszövegezésében betöltött bedolgozói szerepkör — bár Aczél nyilvánvalóan csak az irodalmi néger szerepét osztotta Királyra, ami rendkívüli módon bántotta őt, még 1980-ban is kesereg emiatt. (158, 166, 356–357, valamint 636) A kamarillapolitika területéhez tartozott az Aczél kegyeiért Pándi Pállal folytatott versengés is — erről különösen sok bejegyzés születik a hetvenes–nyolcvanas években. Ugyancsak itt említhető a naplóban nyomon követhető nagy mennyiségű politikai-társasági intrika, hírhordás, pletykaszövevény is.

Érdekes megfigyelni, hogy Király a napló tanúsága szerint voltaképp végig rosszul érezte magát az általa alakított vagy rá osztott szerepekben — ha csak nem feltételezzük, hogy majd ötven éven keresztül pusztán sajnáltatta magát (bár ebben is lehet valami). Korán kialakuló szociális érzékenysége, majd kommunista öntudata elidegenítette ifjúkori züllött, lumpoló életmódjától (éjszakázás, nők, szerencsejáték, ivászat). Felelős, a közösségért tenni kívánó emberré szeretett volna válni. De valami soha nem stimmelt.

Irodalomtörténészként mindig úgy érezte, hogy lebecsülik, olykor megmosolyogják — hol arrogáns, hol jóhiszemű, sőt, gyakran naiv — ideologikussága miatt. Mint Aczél György belső köréhez tartozó személy úgy érezte, Aczél csak kihasználja, valódi barátságát, szeretetét Király riválisának, Pándi Pálnak tartogatja. Országgyűlési képviselőként a közélet bohócának érezte magát; nagy terveket szőtt választókerülete érdekében, melyekből persze nem valósult meg semmi, képviselői fogadóóráit alig látogatták. Az Írószövetség vezetőségében úgy érezte, kinevetik, félreszorítják, elszigetelik. A vele kapcsolatos ellenérzések — hiszen épp funkcióhalmozó státuszából eredően számos nyilvános beszédet kellett tartania — részben sajátos előadásmódjának köszönhetőek. Tudatában volt felhevült, patetikus, harsogó, szószéki papolást idéző beszédstílusának, ez őt magát is zavarta, de nem tudott tenni ellene. (65, 232–233) Ha szűkebb társaságban elragadta a hév, ami igen gyakran megtörtént, ugyanúgy „szónokolt”, ami sokakban ellenszenvet keltett. Sok keserűséget okozott neki, hogy elterjedt róla — okkal vagy ok nélkül, erről később próbálok néhány észrevételt megfogalmazni —, hogy antiszemita. Lányai nyíltan tudtára adták, hogy jobb társaságban „ciki” Király István gyerekének lenni.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Havasréti József, Műút.hu, 2017. október 23.