A határozott alkotói szándék a novelláskötetek összeállításánál nemcsak tetten érhető, de tudatosan kommunikált aktus volt eddig is Tóth Krisztinánál. A 2006-os Vonalkód esetén a vonal vált motívummá, a szó minden egyes történet alcímében megjelent, s szisztematikusan tágította a megalkotott szövegek jelentésmezejét. A cím felidézte a fogyasztói társadalom tipikus információhordozó jelét is, így olvasztva össze az anyagi és szellemi tulajdonságok meghatározottságát életünkben.

A 2011-es Pixel egy-egy testrészre fókuszálva mesél el történeteket, a szövegek így váltak önálló szövegtestté. A Pillanatragasztó (2014) huszonöt novellája az alkotói pálya huszonöt évére reflektál. A Párducpompa hasonló a 2009-ben Hazaviszlek, jó? címmel megjelent, válogatott tárcákat tartalmazó kötethez, amennyiben itt is javarészt az online Vasárnapi Hírekben korábban publikált, egy-egy szituációt rögzítő szövegeket olvashatunk – szám szerint ötvenet, éppen annyit, ahány éves idén a szerző.

A novellák narrációja hol a szerzői tekintetet, élményanyagot jelzetten magán viselő, illetőleg esetenként egy-egy társadalmi réteg reprezentánsának (pl. egy tetoválómesternek) a nézőpontját megkonstruáló énelbeszélést követik, hol az egyes szám harmadik személyű mindentudó elbeszélői pozícióban szólalnak meg. A többféle narráció egy pillanatra sem válik zavaróvá vagy követhetetlenné, hiszen minden egyes szöveg zárt struktúrájú. A narráció sokfélesége sokkal inkább a jelentés gazdagítását szolgálja, amennyiben a megszólalásmód sokszínűsége és a kötet egészének szerkesztettségében létrehozott zárt struktúra lehetővé teszi, hogy a háttérben egy nagyon is határozott alkotói hang többféle megszólalását kísérhessük nyomon. Az egyéni problémákat felvonultató vallomásos beszédmódtól, a nemzeti-kulturális meghatározottságú, továbbá az egyetemes emberi kérdésekre választ kereső író alakváltozásainak lehetünk tanúi.

A kötet egyik fontos toposza az utazás, amely egyben az életút kifejezője is lehet. A metróhoz és a földalattihoz vezető aluljáró legtöbbször a társadalom peremére sodródott emberek gyűjtőhelye (Szag), a metrón történő találkozások súlyos, elrejtett, időben távoli, de nem feledhető traumák felszínre bukkanó területévé válnak (A fésű, a kréta, meg a vonalzó). A közeli helyek, a város, a környék bejárását segítő eszközök (busz, a troli, a taxi) izgalmas mozgó helyszínei a világra történő rácsodálkozásnak. A vasút már távolabbra visz, túl a határon, túl a határainkon. Az utazás időtartamának hosszával arányosan megnő a megismerhető világ területe is. Az úton levés idejének meghosszabbodásával több idő marad az eseményekre, a tapasztalatok megosztására. A Kiment a ház az ablakon és a Valakit megbüntetek! című szövegek határok átlépését érzékeltetik. Az egyik az országhatárét, a másik önmagunk határát. Az országhatáron át hetente ingázó munkások tömege az egyéni boldogulás reményében hagy hátra gyermeket, családot, hazát, míg a Valakit megbüntetek! kalauza egy sérült gyermek miatt lépi át saját maga határát, hogy egy korlátokat betartani képtelen gyerek biztonságban érezhesse magát.

A legnagyobb távolságokat szellemi és lelki értelemben a leglassúbb helyváltoztató mozgás eredményezi. Ám a séta, a gyaloglás terei is különbözhetnek. A plázák, a bevásárló központok terében egy szemlélődő, tárgyilagos hang közvetít. A Hét táska, Lufi, Mikulássapka, Mozi, Szeparé a világ anyagiasságáról, az anyagiság okozta károk lelki, szellemi természetéről szól. A fogyasztói társadalom csúcsminőségű termékeinek látványos és vonzó terében csak az attól idegen viselkedési minták válnak érdekessé. Ezzel ellentétben a külső tereken megtett utak valódi változásokat eredményeznek.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Czomba Magdolna, Kulter.hu, 2017. október 19.