Ha csak egy könyvet adsz majd gyermekeid vagy unokáid kezébe arról, hogy milyen volt az ezredforduló utáni évtizedek Magyarországa, ez legyen az - mondhatnám kissé eltúlozva, a manapság népszerű netes szófordulattal élve Potozky László Égéstermék című regényéről. Bár a történet egy fiktív budapesti forradalomról szól, mégis minden oldalán ott lüktet a mai magyar valóság.

2017 a forradalom éve lehet a kortárs magyar irodalomban, hiszen két olyan, huszonéves szerző által írt könyv is napvilágot látott, melyben a központi cselekmény egy budapesti forradalom: Kemény Zsófi Rabok tovább és Potozky László Égéstermék című regénye. Méghozzá egyáltalán nem a múltba, vagy jövőbe helyezve, hanem a nagyon is valóságos, nagyon is kézzel fogható jelenünkbe. Alkotásaikkal mindketten ahhoz a trendhez csatlakoznak, amely a profán hétköznapi életünket, az itt és most megélt (gyakran igencsak kisszerű) mindennapjainkat veszi alapul, és nem ódzkodik a (konkrét) közéleti reflexióktól sem. 

Az Égéstermék narrátora egy huszonnyolc éves fiatalember, aki egykor kommunikáció szakra járt, de a szakdolgozatát végül soha nem írta meg, azóta pedig többek között éjjeliőrként is dolgozott, a regény elején pedig egy testépítő szalon vendégkörének szállítja autós futárként a különféle táplálékkiegészítőket. Egy ideje újra anyjával és öccsével lakik együtt, és sokat elárul egyéniségéről, hogy általában őt hiszik a fiatalabb fivérnek. Potozky regényhőse egy szorongó, életét irányítani képtelen, csupán az árral tehetetlenül sodródó kisember, és a szerző igyekszik e jellemvonások gyermekkori eredetére is rávilágítani. A visszatekintés mindig egy évszámhoz kötve és egy-egy fontosnak ítélt mozzanatra fókuszálva történik, így idéződik fel az élet a közbiztonság szempontjából igencsak problémás lakótelepen, az alkoholista apa figurája, az anya gyermekeivel szembeni passzív-agresszív játékai és érzelmi zsarolásai, és nem utolsósorban annak a rettegett tanárnőnek az alakja, akiből időközben politikus lett. 

Több szempontból is okos írói döntés épp egy ilyen fiatalembert a barikádokra küldeni, akinek nem sok köze lenne az eseményekhez, ha történetesen nem egy közéletileg aktív lánnyal jött volna össze nem sokkal a tüntetések előtt. Nikka azt a jellegzetes bölcsésztípust testesíti meg, aki el sem tudja képzelni, hogy más emberek nem egész nap a közéleti problémákon agyalnak, az lehetetlen, hogy a barátja ne akarjon részt venni az eseményekben. Végtelenül tragikus, ahogyan a fiú beszél magáról nekünk, olvasóknak: „Anyámmal és öcsémmel élek, legalább ne velük maradjak magamra, erre gondolok, miközben Nikka győzködését hallgatom.” (68) Nincs még harminc, de már súlyos kompromisszumokat köt: barátnője a családjához képest a kisebbik rossz. Az a barátnő, aki azzal magyarázza, hogy miért kell a fiúnak belépnie a Vasárnapi Légió nevű fegyveres alakulatba: „te szervezett keret nélkül szétszóródsz, ezért kéne beállnod a Légióba, hogy aktívan cselekedj valamit, én nem akarlak egyfolytában irányítani” (68.) [kiemelés tőlem – P.A.]

A tüntetések egyébként egy koncert alatt történt és halálos áldozatokkal is járó tűzeset miatt kezdődnek: a be nem tartott biztonsági előírások ellenére kenőpénzért cserébe kiadott működési engedély a rendszer szimbólumává válik, az egyetemisták – elsősorban az a szakkollégium, amelynek Nikka is aktív tagja – pedig az utcára vonulnak. A helyzet végül fegyveres konfliktussá eszkalálódik, melynek szintén lesznek halálos áldozatai is.  

Bár a regény szereplői maguk is forradalmat emlegetnek, és természetesen a könyv most formálódó recepciójában is ezt a kifejezést használják, nem biztos, hogy tényleg erről van szó, talán egy fokkal jobban illik rá a felkelés vagy fegyveres ellenállás meghatározás. A bizonytalanságot természetesen az egyes szám első személyű narráció okozza, hiszen egy én-elbeszélés mindig korlátozottabb perspektívájú egy mindentudó elbeszélő történetmondásához képest. E leszűkített információáramlásból következik a történet egyik legkínzóbb kérdése: vajon a társadalom mekkora szelete aktivizálja egyáltalán magát? És a passzívak közben mit csinálnak? Mennyire hatnak ki az ő életükre az események? Csendben elfogadják a kormány által bejelentett terrorveszély miatti rendkívüli helyzetet? Szitkozódnak, hogy megint kik nem férnek a bőrükbe, akik miatt nem jár a busz, metró vagy villamos? Esetleg egy nagy tál popcornnal a kezükben a kanapén ücsörögve bámulják a tévében a híreket, mintha az egy speciális valóságshow lenne? A főszereplő egy-egy megjegyzéséből úgy tűnik, hogy az események gócpontján túl a maga hétköznapi medrében csordogál az élet: „kicsit messzebbre a Konrádtól már úgy él a város, mintha nem is léteznének barikádok, rendesen, tisztán megy a dolgára mindenki, elvannak magukban, boldog közömbösek, nekik nem muszáj még úgy is futárkodniuk, hogy meg se fizetik őket” (77) - gondolja magában, amikor az első halálos áldozat özvegyéhez mennek Nikkával a napi szolidaritásból küldött ételadaggal. Buller, az öcs megnyilvánulásaiból is – ”De ugye nem jár ki a Konrádra hülyéskedni?” (101.), kérdezi Nikkáról – arra következtethetünk, hogy a regénybeli társadalom nagy része (még azok is, akik immunisak a kormánypárti propagandára) valamiféle libsi hepajnak, az egyetemisták magánügyének tekintheti az eseményeket, amelyhez idővel becsatlakozik az amúgy is mindig háborúsdit játszani akaró szélsőjobb.  

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pethő Anita, Prae.hu, 2017. november 21.