Beosztottam, egyszerre 3-4, nem több. Úgy, mint gyerekkoromban anyám, aki apró kis füllentéssel, a vetítőgép felmelegedésére hivatkozva mentette fel magát az egész délutános diavetítés alól. Valahogy így egyezkedtem magammal én is, ha többet olvastam, az már fájt. Végeztem, majd újrakezdtem, de az érzés akkor sem múlt el. Szvoren Edina harmadik, 2015-ben megjelent Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetét porcióztam ki. A Pertu és Nincs, és ne is legyen kötetek után a szerző egy hasonló világú, nyelvezetű kötettel jelentkezett, kegyetlen realisztikával ábrázolt hétköznapi valóságok történetével.

Itt sem megyünk messze, csak a szomszédba, utcába, esetleg a tanárhoz fogadóórára. Ott vagyunk a történetek kellős közepén és egy-egy szereplő perspektívájából láthatjuk az eseményeket. A huszonkilenc novella elbeszélője nagyrészt egyes szám első személyű belső nézőpontú narrátor a csecsemősorba kényszerített bonszájgyerektől kezdve a magányos orvosig bárki lehet. A beszélő önmaga helyett a másikra néz, rejtőzködni akar, de így is felsejlik a személyisége. Az első novellában a félénk és frusztrált orvos perspektívájából látjuk a beszélő számára vonzó, magabiztos asszisztenst.

Hallom, hogy az asszisztens – akit S.-nek hívnak, de én félek, hogy ezt a nevet sosem leszek képes kiejteni a számon – azt mondja neki: maga úgy ül ezen a tornapadon, mint majom a köszörűkövön. Nem értem, hogy a nők miért beszélnek néha ezen a félelem nélküli hangon. És egyáltalán, honnan van annyi önbizalmuk, hogy tréfálni mernek. (5.)

Ha mégis én-elbeszélőként jelenik meg az narrátor, akkor egy széttöredezett személyiséget, egy disszociatív személyiségzavarral küzdő anyát, Trifánnét láthatunk.

Drelyó úr behívott a tárgyalóba, és hosszú zöld tintával írott leveleket terített elém. Azokban a levelekben egy nimfomániás nő perverz kívánságai álltak. Drelyó úr azt mondta: fölismerem az írását Trifánné, kedves. (10.)

Csak két esetben, A hétfői lány és a Kafarnaumi csoda című novelláknál találunk egyes szám harmadik személyű, külső nézőpontú elbeszélőt. Ebből a perspektívából elfogultság nélkül szabadon vonhatunk párhuzamot a szereplők és életek között. Ugyanakkor hangsúlyossá válik a váltás, amikor az énből mi, az egyéni emlékezetből pedig egy kollektív visszaemlékezés lesz, a Miért nyerítenek a gyerekek és a Szegény mókusarcú Decsi című novellák esetében.

A korábbi szövegekhez hasonlóan itt is jellemző a novellák hálózatossága, egy-egy szereplő többszöri felbukkanása, vagy a helyzet megismétlődése. Többször állunk a betegágynál, ott vagyunk egy új élet születésénél, szoptatásnál, a kamasz és szülei feloldhatatlan konfliktusában. A történeteknek azonban megmaradnak a novella keretei között, nem lesz belőlük ciklus vagy regény. A szerző erről így vall:

„Néha megpróbálok kitörni a novella szűk teréből. Fojtogató mindig ugyanazon a zsebkendőnyi területen forgolódni, de a jelek szerint képtelen vagyok más műfajokat, más hangokat megszólaltatni. […] Valószínűleg regényírásra az az író alkalmas, aki egyfelől huzamosabb ideig rendelkezik önbizalommal, másfelől vannak komplexebb kifejtést igénylő mondanivalói. […] A világ dolgai nehezen elviselhetőek, fájdalmasak, de egyszerűek, nekem. Ez nem regénytéma.” (Csutak Gabi: Szvoren Edina: Az abszurd képkivágat nagysága)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagy-Horváth Bernadett, Ambroozia.hu, 2018. február 14. 

Ambroozia, 2017/6.