"Zárójelbe rak az élet" - mérte fel helyzetét alig pár hónappal a halála előtt Király István, még bízva abban, hogy könyvei és kéziratai meghozhatják számára a feltámadást. Aligha a naplójára gondolt, most mégis annak köszönhető a kommunista irodalomtörténész és ideológus újrafelfedezése. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Befejezetlenül is roppant terjedelmes Ady-monográfiájára ugyan máig szokás hivatkozni, ám mégis aligha állítható, hogy Király István (1921-1989) alakja és életműve a halálát követő bő negyedszázad során különösebb érdeklődés tárgya lett volna. Az irodalom- és politikatörténeti munkák lábjegyzeteiből Királyt legújabban véletlenül előkerült naplójának tavalyi megjelentetése emelte ki: hála a Magvető újraindított Tények és tanúk-sorozatának, s még inkább a naplók és memoárok iránt általában megmutatkozó, közönséglélektani szempontból sem közömbös, tömeges olvasói érdeklődésnek. (A minden fikciónál izgalmasabbnak észlelt, eredendően magánjellegű szövegek népszerűségét bizonyítaná a soha el nem készülő felmérés, amely alighanem kimutathatná: Móricz Zsigmond legolvasottabb és leginkább hivatkozott művének ma a naplójegyzetei számítanak.)

A napló hálás műfaj tehát, de egyszersmind hálátlan is - az írója számára. Méghozzá annál hálátlanabb, minél őszintébbek a napló lapjain sorakozó bejegyzések: az olvasó ugyanis érthető okokból hajlamos rábólintani az önvádakra és az élet örök kisszerűségeinek, emberi gyengeségeinek, sőt ócskaságainak lajstromára. Ha még ráadásul egy bukott világ rég passé figurájának feljegyzéseiről van szó, csak még szigorúbb ítélet várható. Ortutay Gyula naplóinak néhány évvel ezelőtti példája után most Király István önvizsgálati-önvádló irályú naplójának esete is ezt bizonyítja, hiszen a recenzensek többnyire ezúttal is lelkiismeretesen felmondták mindazt, ami személyesen Király, aztán az aczéli kultúrpolitika, s általában a Magyarországon létezett szocializmus fejére olvasható - megtoldva immár a naplóírótól citálható idézetekkel. Vagyis ilyesformán a napló tárgyalása csak már létező ítéletek megerősítésére szolgál (Aczél György hamisan ölelt, a kor közvitáinak és akadémikus könyökharcainak színvonala kiábrándítóan piszlicsáré volt, stb.), mellékes hozadék gyanánt egy történeti mellékalak élesebben és életesebben kirajzolódó portréjával.

Jóllehet, Király István naplója - az Ortutayéval jobbára ellentétben - többet kínál ennél a kézreeső közelítésmódnál. Czine Mihály (úgy is, mint e napló egyik főszereplője) a Királyról írott nekrológjában "példaember"-t és "példaélet"-et említett, s ha másként is, mint azt a hálás tanítvány és gyászoló kolléga gondolta, most az utókori olvasó is felismerheti e közszereplői életút példázatos jellegét. Nem (vagy nem elsősorban) a korabeli káderlét külső és belső rekvizitumainak leltára okán, hanem mert Király naplója egy társadalmi-politikai rendszer önértelmezési kísérleteinek sorozatát (végeredményben, tudjuk, kudarcsorozatát) tárja elénk: történeti tudásunkat gyarapítva, de a jelen számára sem minden tanulság nélkül.

Hogy a Napló e fővonulatában haszonnal elmerülhessünk, ahhoz munkahipotézis gyanánt két előfeltevést jobb lesz elfogadnunk: az egyik a naplóíró szubjektum őszinteségére, a másik az ideológia tudat- és történelemformáló szerepének vélelmére vonatkozik. Király István ugyanis naplója lapjain leginkább ideológusként véteti észre magát, újra és újra nekifeszülve a magyarországi szocializmus (illetve olykor a világkommunizmus) eszmei problémáinak, ellentmondásainak és apóriáinak. Merthogy Király hitt e történelmi vállalkozás igazában: holtáig, még a valósággal rendre megütközve is. "Miben lehet összefoglalni pozitív céljainkat?" - tette fel a kérdést önmagának már az 1970. november 15-i bejegyzésben is, és e kérdés utóbb mind égetőbbé vált Király számára, ahogy egyre érzékletesebbé vált az államszocialista világrendszer és ideológia szexepiljének tovatűnte. […]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: László Ferenc, Revizoronline.com, 2018. február 25.