"Elmegyek marxizmust tanulni. S akkor kiderül majd, hogy az elmélettel van-e baj, vagy „csak” azzal, ahogyan alkalmazzák. Ne tessenek röhögni! Hülyegyerek voltam, akinek a tudatából ráadásul törlődött mindaz, amit átélt." MESTERHÁZI MÓNIKA ÍRÁSA.

„Nem emlékszem a gyerekkoromra” – ezzel a felütéssel indul Vajda Mihály önéletrajzi kötete. A mondat, mint kiderül, az első kilenc évre vonatkozik: a kontinuus emlékek a németek bejövetelével, 1944. március 19-ével kezdődnek, amikor a szülei hirtelen a gyerek előtt is beszélnek a legfrissebb döntéshelyzetről. 

Ez az emléktelen kisgyerekkor a kiindulás, bár a tabu megfogalmazásával, rögzítésével valahogy mégis sikerül mögé lesni, és ezt-azt meglátni: a nagyapa alakját, a villamosvonalakat, egy cselédet, a szülők közötti síri csendet. Vajda óvatosan figyeli az emlékeket: „ezt csak tudom, emlékezni nem emlékszem rá”, analitikusan, ami a külvilágot illeti, ugyanakkor – ami a szülőket illeti – mítoszt vagy legalábbis történetet teremtve a hiány köré, mégis megtorpanva: „Őszintén szólva szándékosan nem kutakodom.”  

Az olvasó figyelmét eleve felkeltő, igen személyes keresés azáltal válik a Tények és tanúk sorozat fontos darabjává, hogy a szerző a 20. század történelmét hívja evidenciául a családtörténet egyes részleteinek kikövetkeztetéséhez. Ahogy szerencsésebb korokban nyaralásokhoz, munkákhoz, baráti kapcsolatokhoz, születésekhez, halálokhoz tájoljuk az ilyesfajta emlékkeresést és nyomozást, a Szög a zsákból támpontjai a nácizmus kiépülésének időpontjai. Magda, az anya elnyeri a porosz Képzőművészeti Szövetség egyéves ösztöndíját, de 1933 tavaszán már nem utazhat ki Berlinbe. Ekkor kötnek házasságot a szülők. Megszületik Vajda, a család egy villát bérel Mátyásföldön, majd ’38 nyarán, ismeretlen okokból visszaköltöznek a belvárosba. „1938-ban a hírhedt antiszemita Endre László lett Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja. Talán – és meglehet, hogy ez a feltételezés a legvalószínűbb – a szüleim úgy gondolták, jobb ilyen időszakokban a nagyvárosban.” Ahogy a szerző keresi a kimaradt éveket, anyja depressziója okait, apja háttérben elhomályosuló alakját, a visszaemlékezés előhozza a magyar zsidó polgárság jellegzetes dilemmáit: a kikeresztelkedést (nem erkölcsi kérdés, inkább irrelevánsnak tűnik), a kivándorlást (hosszú, konstruált – inkább, mint négyéves korból rekonstruált – párbeszéd a szülők közt, nincs döntés, tehát maradnak), a gyerek előtti hallgatást, és általában a túlélők hallgatását, a Sorstalanságból is ismert felejtést (habár Vajda történetében a szülők házasságából eredő személyes elfojtás és háborús elhallgatás egybeesik). 

A személyes emlékezés tíz hónapja, a csillagos házban és a gettóban töltött idő alatt a tízéves gyerek is átéli az emberi méltóságtól való megfosztást, az üldözötti státuszt, noha „bizonyos hibák eredményeképpen” életben marad, nem deportálják. Ebben a minőségében lehet „a végül is be nem következett vég kezdetének tanúja”.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mesterházi Mónika, Revizoronline.com, 2018. március 4.