Az elhagyás, a nem-kellés, a monomániás kötődés kíméletlen taglalása ez a regény, a visszaszerzési kísérleteké, a szűkölésé. Ez az a senkiföldje, amit nagy eséllyel mindannyian bejárunk, ha elhagynak bennünket. Ezek azok a reakciók, amelyeket átélünk, amikor bebizonyosodik, hogy nem számítunk. V.GILBERT EDIT RECENZIÓJA.

A könyv körüli médiahíradásban mintha összefolyna a pozitív szakmai fogadtatás, az irodalomtörténeti hely hangsúlyozása és az ügyes marketing, amitől alig tudjuk függetleníteni magunkat. A mű egy szinte végeérhetetlen folyamatot mutat be terjengősen, vissza-visszatérő retrospektivitással. A banálisan szomorú szerelmi történet a regény megírásának mikéntjével ötvöződik. A kezdetben lelkesítően önreflexív, vizuálisan és gondolatilag telített állapotrajzok túlcsordulnak, majd megrekednek a leíró és átélő én érzelmi állóvizében, arról ismétlődő konoksággal és pszeudo-dinamizmussal tudósítanak kínos közönyt szülve olvasójukban. A mániákusan megrekedt lelkiállapotot elbeszélő szöveg a 2017-es év végének alaposan beharangozott amerikai regényfordítása, Mesterházi Mónika gördülékeny átültetésében Davis első nálunk megjelent kötete, amely egy szakítás folyamatának egyoldalú, mazochisztikus bemutatása. Metaregény: minduntalan kitér a megírás szükségszerűségére, a mű készülődésének, nehézségeinek stádiumaira, jellegzetességeire. Önkínzó alapossággal rögzíti egy kapcsolat megszakadásának fázisait, aprólékosan fotografálva eközben plasztikus nyelvi eszközeivel a tárgyi és természeti környezetet. Ezeket a finom, érzékletes leírásokat, az izgalmas környezetrajzot tartom a mű erősségének.
Az elbeszélő azonban nem enged alaptémájának szűken tartásából, ami a fordító-egyetemi tanárnő szűnni nem akaró szerelme egy tizenkét évvel fiatalabb hallgató iránt, miután amaz már eltávolodott tőle érzelmileg, fizikailag, térben és időben. Az első személyű elbeszélő belecsúszik elhagyatottságának búskomor világába. A kapcsolattörténet is elsikkad a fiú személyiségének láttatásával, megértetésével együtt, az együtt töltött, boldog időt is csak elsuhanó utalások érintik. A megértés, a leszakadás túlélése, az emlékállítás a tét – a születő könyv érdekében, de ez túlterhelt és egyúttal szűk mezsgye. Nincs nézőpontváltás, hiányzik bárminemű humor és könnyedség; az élet és a kapcsolatok, a világ más színtereinek színeit nem találjuk itt, csakis a nyomozás kényszerét az elszakadt fiú után. Az elbeszélő vissza akarja őt szerezni, meg akarja érteni, miért hagyta el, hogy változhatott viszonyuk kötődésből elutasítássá. Ám maga is tudja ezekre a kínzó kérdésekre a válaszokat, amennyiben egyáltalán tudhatóak; tisztában van saját fogyatékosságaival és szerepével a történtekben. Önzését, kicsinyességét, elbizakodottságát, kényelmességét s a fiú élősködő természetét ugyancsak láttatja nyomokban, mégsem tud megnyugodni ebben. Fájó és keserves tapasztalat ez mindenki életében, s kevés tanulsággal jár. Senki sem tudja, mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem. Egzisztenciális alaphelyzet mégis, amiből a maradandó művészeti alkotások jelentős hányada keletkezett, mióta világ a világ – ezt a regényt nem sorolom közéjük. Az elbeszélői pozíció terapikus természete ugyanis kevésnek bizonyul az esztétikai relevancia összetettebb mivoltához. A szerző saját makacsságát veszi inkább górcső alá. A tisztázás s kiüresítés bevallott szándékával akarja uralni a történet terét, bekebelezve mintegy a kimerevített személyt, akinek már kevés a köze a valóságoshoz.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: V. Gilbert Edit, Revizoronline.com, 2018. március 12.