Kántor Péter verseiben különös fogalmi holdudvart kap a járókelő kifejezés: reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon sétál valaki. Lépked az időben, valahol a nagyvilágban, de legtöbbször a Duna partján. Rója a jól ismert köreit, egyre mélyítve a verssorokat. A kijárt út az írásaktusban szublimál.

Kántor nem panteista indíttatású, versei urbánus közegben születtek, a városról, a városnak szólnak, közben pedig az emberről beszélnek. A szövegeket egybetartó nagyon is homogén tekintetben felismerhetővé válik a benjamini értelemben vett kószáló szeme. Walter Benjamin úgy emlegeti a várost, mint egy emlékezést szuggeráló mitológiai lényt. „A város egy mnemotechnikai manó; a magányos sétálóból többet hív elő a gyerekkoránál, ifjúságánál, többet a saját történeténél.” Az a csillapíthatatlan emberi vágy hajtja a szövegeket, ami folyton valamiféleképpen részesedni akar a világból, hogy valahogyan tetten érje magát a létezésben.

Ha jól belegondolunk, ennek a részvételnek az egyik legszerényebb, ugyanakkor talán legautentikusabb módja: a séta. A maga egyszerűségében, a mozgás neutralitásában a világból való részesülésnek egy demokratikus, alázatos módozatát tudja képviselni. Ártatlanságában a jelenlétnek ad egy olyan mélységű, érdek nélküli magától értetődőséget, amely a beszédet is felszabadítja a kötöttségek alól. A praxis naivitása ez esetben a vers lépéselőnyét jelenti. Persze itt nem szabad összemosnunk Kántor Péter, vagyis a szerző lépteit a szövegek létesülésével. Nagy valószínűséggel, amikor Kántor Péter sétál, akkor nem ír. Ennek ellenére mégis kimondható, hogy a séta alapvető versmozgássá avanzsál a kötetben. Humánritmus. Specifikus mozgás, ami a két lábon járó emberről közvetít. Lényegi, kódolt tulajdonságunk. A lépés mint olyan, az egyént előzetesen összeköti a többi emberrel, az individuumot a kollektívával. „Úton vagy, rajta vagy a listán.” (Az Óvárosfelé menet) Az egyik legkisebb közös többszörös. Kettős közlés. A versek perspektívája nagyon következetesen idomul a világban lét sétálásban fellelhető alaphangulatához, valamint a járás különböző módozatai által kialakított idő- és térpercepcióhoz. Kántor emberi perspektívában gondolkodik, addig ír, ameddig ellát. Emiatt annyira hiteles az ő lírája. „Köd van a Gohliser Straßén, talán huszonöt méter / a látótávolság, vagy még annyi se, azon túl / vastag szürke lepel fed eget, földet.” (Köd a GohliserStrassén) A Valahol itt egyértelműen jelzi, a mi világunkba íródott, nem érdekli, mi van odaát, az élet innenső oldalára ír, a létezésről akar tudni, az itt-levőség perspektíváit választja. A kötetben nincsenek nagy metafizikus futamok, az lesz érdekes, ami bejárható. A bejárhatóság azonban nem feleltethető meg a létértéssel, így a versbeszélő egyre frusztrálóbb kérdései tágítják a szövegteret. Az ismétlésre épülő versszerkezetek, oda-vissza dobálják egymás között az olvasót és a lírai ént, közös, mitikusan újrarajzolódó startvonalat beiktatva a kötettérbe.

A versekben tehát az egyén ideje dolgozik, addig ér a verstér, ameddig a személyes emlékezet. Saját térnyitogatásról van szó. Tétje lesz a megírt időnek, a birtokolt idővel pedig el kell számolni. „Hogy kezdődött? Ki emlékszik már arra? / Színes mintákat rajzolt a fény a falra. / Volt a történelem: egy hétfőre egy keddem. / Egyszer, nem is tudom hogyan, beszélni kezdtem.” (Hogy kezdődött?) A keddhez tapadó birtokjel megerősíti az idővel összefonódó, az idővel elszámolni vágyó lírai én pozicionáltságát. A számadás gesztusát tovább erősíti Kosztolányi Boldog szomorú dalának múlt időbe váltott alájátszatása a versbeszédnek. „Voltak a szüleim, és voltak mások. / Volt óvoda, és benne óvodások. / Tündérek éltek titokban a világon. / Volt egy xilofonom. Egy nyulam. Egy papagájom.” A személyes enumeráció is azt sugallja, hogy Kántor versei csak arról szólnak, ami egy emberi élet számára befogadható, amit meg lehet közelíteni. Szövegei nem akarnak távlatokban beszélni, engedik, hogy a szövegtérbe idézett részletek öntávolsága apránként megtoldja a szubjektum látótávolságát. Az élet toldalékolható. Mindennek kapcsolódásigénye van. Így a megtett, bejárt útvonal egybejátszik a megélhető, befogadható világ alternatíváival. Ezekben a versekben a lírai beszélő nem akar többet kiszakítani a létezésből, mint amennyi jutott. Vagy másik oldalról, pont az a szelet izgatja, azt akarja kitapogatni, hogy mi is az, ami éppen neki jutott. Firtatja, hogy mi köze van a dolgokhoz, amik körülveszik. Sztoikussága, létbetörődöttsége egy kétnemű, elégikus hangvételt generál. Ahol az élet jó és rossz minőségbeli kategóriái nem mint egymás fölé kerekedő „harcos társak” jelennek meg, hanem a létezés egymást kiegészítő jelenlevői. A Kántor-líra nem hisz a meséből ismeretes mindent legyőző jó retrospektív életrendező erejében, megelégszik annak jelenlevőségével. Ebből fakad a versalkotás szabadságfoka, egy különös, megmagyarázhatatlan lebegés. „Oly korban éltem én e földön, / amikor Isten se tudta, hogy mi a szerepe, / ezüst csillámlott a víz tetején, / mint egy óriási hal, vagy csak lebegő teteme.” (Oly korban)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pintér Viktória, Kulter.hu, 2018. március 14.