Kedvelem Dumpf Endrét, ezt az okoskodó, fontoskodó, bár csak virtuálisan létező költőt, Parti Nagy Lajos teremtményét, annak ellenére, hogy bosszantó mértékben megdolgoztat. Felkelti az érdeklődést maga iránt (ki ez az alak, miért olyan ismerős?), de csak óvatosan csepegteti az infókat, titokzatoskodik, idézetekkel brillíroz, a nyelvet kénye-kedve szerint használja, s ha közelebb akarok kerülni hozzá, kétszer-háromszor is át kell olvasgatnom kötetét, a Létbüfét.

Pedig a Parti Nagy Lajos, és ezen belül a Dumpf-versek jeles kritikusa, Radnóti Sándor eltanácsol ettől az olvasattól (Élet és Irodalom, 2017/50.). Ő úgy látja, Dumpf nem karakter, nem személyiség, csupán médium (a magyar lírai hagyomány bravúros közvetítője) és egy invenciózus költő, Parti Nagy Lajos nyelvi-poétikai kreativitásának megvalósulási terepe.

Dumpf Endre első verseiben, a 2003-as Grafitnesz Őszológiai gyakorlataiban még magam is arra figyeltem, miféle vershelyekre játszik rá Parti Nagy: mit idéz, s hogyan keretezi át, helyezi ironikus vagy blaszfémikus perspektívába az elégiairodalom szépséges verssorait, képeit, ritmusait és rímeit. Ám már akkor úgy éreztem, hogy a szépség társítása a rúttal, az alantassal nagyon is konkrét valóságra vonatkoztatható. De hogy annak melyik tartományára, azt csak a Létbüfé hatodfélszáz (544) verse világította meg. És itt nem Dumpf Endre konkrét életkörülményeire gondolok, a jellegzetesen magyar kórházra vagy inkább elfekvőre (esetleg sárgaházra), melyben az öregedő vagy öreg agglegény, a magyar Alfred Prufrock egyhangú napjait tölti. Nem a versek konkrét színtereiből, sokkal inkább Dumpf életvezetéséből, viselkedéséből, vélekedéseiből (mit vesz észre a világból, a környezetében élők életéből) következtethetünk vonatkoztatási csoportjára, szociológiai hátterére.

Dumpfot életstratégiája a középosztály peremén egyensúlyozókhoz, az éppen leszakadni készülőkhöz köti. Azokhoz tartozik, akikkel nemigen számol senki, akiket meg se látnak: „nemhogy / doktor Hidegh / de a macska / se vesz észre” (215.). Nem oszt, és nem szoroz: „még nulla se / vagy origó / egy kisebb / negatív szám / hogy kilegyen / a létszám” (215.). Jelentéktelen, de szívós. Igyekszik életben maradni, és igényli, görcsösen várja, hogy respektálják: „ne nézzen úgy rám / nézzen szépen” – írja egy helyütt (55.), s másutt, hogy a rá vetett pillantás ne legyen lemondó. Ezért aztán fontoskodik. Túlzásokba esik, játszik, verseket idéz és okoskodik. Mert Dumpf Endre kórházi beutalt épp az iránta tanúsított közönytől és a jelentéktelenség érzésétől szenved a legjobban. Versei talán épp azért íródnak, hogy főszereplővé léphessen elő – a saját életében.

Vizsgálódásom szerint az új kötet, a Létbüfé a világosabb mondatszerkezetek, a drámaibb hatások, az érzelmesebb, vallomásos hang és a laikus bölcselkedés felé mozdult el a grafitneszi dumpfiádákhoz képest, miközben annak 187 verséből vagy másfél százat átvett. Közülük azok a versek, amelyek módosításra kerültek, jól illusztrálják a fent jelzett tendenciákat. Van vers, ami filozófiai többlethez jutott (pl. a „már odafönn a szorgos ősz kaszálgat” a 24. oldalon Platón-utalással, az „élet huss” kezdetű Hegel-utalással gazdagodott), van, ami konkrétabbá vagy érzelmileg telítettebbé, esetleg drámaibbá vált, s szinte minden megújult szöveg érthetőbb lett. „Az élet huss és gyorsan elbüfé” kezdetű szonett például jóval drámaibb az új változatban. A két variáció összevetéséből látható, hogy az időhatározószók beiktatása a vers első felében konkrét és véges időkeretbe helyezi a dumpfi boldogságot, a büfézést, s figyelmeztet e boldogság törékeny voltára is (carpe diem). A szonett két záró terzinája pedig a „folytonos incselgés” megokolása révén („ez már talán a végső kín csele”) s a groteszk tejberizshasonlat dacára a halál dermedtségét jövendöli. Az eredeti variánsban csupán Dumpf Endre kórtermi fogságáról volt szó. A módosításoktól felerősödik „az élet huss” eredeti jelentése is (az élet elrepül), mely a korábbi változatban kissé elhalványodott, hisz az „élet” oly sok tartalommal feltöltődött a szövegösszefüggésben (büfésné, élvezet, szabadság, szerelem).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Domján Edit, Kulter.hu, 2018. április 6.