Szvoren Edinát Lakner Dávid kérdezte

Én csak itt, a VIII. kerületi Déry Miksa utcában tudom értelmezni azt a szót, hogy könyörtelenség. Ez egy civil szó, civilben pedig nem vagyok könyörtelen, épp ellenkezőleg. Nem fontos nekem, hogy feltétlenül mások orrára kössem a véleményemet a világról. Egy pszichológus azt mondaná, konfliktuskerülő vagyok. Én inkább, eufemisztikusan azt, hogy mindig fontosabb nekem a másik ember épsége – meg a magamé –, mint az úgynevezett igazság, ha van ilyen.

Az idei Könyvhétre, a Magvető gondozásában jelent meg Szvoren Edina új, Verseim című novelláskötete. Az íróval a fennköltnek mondott dolgok prózaiságáról és a triviális dolgok költészetéről, az írói és olvasói könyörtelenség mibenlétéről, a konfliktuskerülésről, a civil szavakról, a szolfézsórákról, valamint a viselkedéskényszerről is beszélgettünk.

Lakner Dávid: Verseim címmel jelent meg legújabb novelláskötete. Miért nem verseket ír?

Szvoren Edina: A kérdés, amire mindig vártam a „mikor jön a nagyregény” helyett. Bár logikus lenne, de nálam a versben való gondolkodás mégsem igazán jön szóba.  Azok az eljárások ugyan, amiket prózában alkalmazok, sok tekintetben a lírához közelítenek – ilyen a sűrűség, és az, hogy szándékaim szerint minden szónak tétje volna –, azért mégis szükségem van idődimenzióra.

L. D.: A történetmesélésnek érzi tehát szükségét?

Sz. E.: Inkább arról van szó, hogy a problémafelfogásom is valamilyen szinten az időhöz kötődik, nem pedig, hogy szeretném a nagyon valamerre lejtő cselekményeket, a sztorikat. Nem is biztos, hogy cselekményről beszélnék, jobban kedvelem az esemény szót. De ha valami állóvíz, még az is csak az időben mutatható meg.

L. D.: A könyvet a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be, ahol Arató László részéről elhangzott: ha kínálja is magát, nem vonna párhuzamot az egyik karakterrel, Szórend Edinával. Többek közt, mert a figurát nem foglalkoztatja sem a zene, sem az irodalom. Erre ön visszakérdezett: miért gondolja Arató, hogy önt igen. Valóban nem érdekli?

Sz. E.: Nem érdekes, énbennem van-e illúziótlanság. Bár miért ne. Ez nem arról szól, hogy ne érdekelne az irodalom vagy a zene, inkább arról, hogy nekem sokat jelent a fennköltnek mondott dolgok prózaisága, másrészt a triviális dolgok költészete.

L. D.: Felvetődhet ugyanakkor a szóban forgó novella másik szereplője, a fizikatanárnő, akinek kísérletes videóiban az elbeszélő valamiféle kegyetlenséget lát. A művei kapcsán is szokás könyörtelenséget, átható tekintetet emlegetni. Érez kíméletlenséget abban, ahogy az íráshoz áll?

Sz. E.: A könyörtelenség az olvasó asszociációja lehet. Egyébként nem tudom, mit akar jelenteni ez a szó az irodalomban. Kivel volnék könyörtelen? Az olvasóval? Az alakjaimmal? Az irodalom szerintem más terep, nem a kegyetlenségé vagy kegyességé, és, mint minden játékszituációban, biztonságos, a valóságtól elhatároló keretek közt történik, ami történik. Itt hadd ne kelljen tekintettel lenni olyan sérülékenységekre, mint a való életben. Én csak itt, a VIII. kerületi Déry Miksa utcában tudom értelmezni azt a szót, hogy könyörtelenség. Ez egy civil szó, civilben pedig nem vagyok könyörtelen, épp ellenkezőleg. Nem fontos nekem, hogy feltétlenül mások orrára kössem a véleményemet a világról. Egy pszichológus azt mondaná, konfliktuskerülő vagyok. Én inkább, eufemisztikusan azt, hogy mindig fontosabb nekem a másik ember épsége – meg a magamé –, mint az úgynevezett igazság, ha van ilyen. Megalkuvó vagyok, nem könyörtelen. Az írás viszont más keretrendszer, és az olvasók, én és a szereplők is biztonságban vannak. Az irodalom alapvetően épp olyan játék, mint mondjuk az Adj, király, katonát.

L. D.: És ha a könyörtelenséget úgy értjük, hogy az elvárások be nem teljesítése?

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Lakner Dávid, Szifonline.hu, 2018. június 17.