Szív Ernő tovább keresi az irodalom ellenségeit és talán meg is találja azokban a költő-szerelmekben, anyákban, feleségekben, szeretőkben, barátokban, akikről keveset tudunk, de azt igen, hogy a maguk módján hozzájárultak a magyar irodalom nagyságához. Az új kötetben a lefogalmazó számtalan sorssá lett élettörténetet, megrázó monológot, felvillanó képet tár elénk. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

Kétségtelen, ha létezik lefogalmazás, akkor Darvasi László Szív Ernőként írt rövidjei azok. Deklarált szerzői szándék szerint az utóbbi években keletkezett írások egy sorozatban jelennek meg, így tavaly Az irodalom ellenségei című kötet, most pedig a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba. Ezúttal elsősorban női főhősök vannak a kötetben, és mivel ráadásul ezek a nők mind-mind azonosíthatóan köthetők a magyar irodalom nagy alakjaihoz, szükséges feltenni a kérdést: nevezett nők, feleségek, szeretők, utcalányok nem lettek volna-e méltóbb helyen az előző kötetben. Persze ez csak tréfa, Szív Ernő nem lát, vagy nem úgy lát bennük ellenséget, ahogy az ellenséget általában elképzeljük. A címbe emelt, Ady Endrének a halálos betegséget átadó Rienzi Mariska sem csupán egy, a „nagyíró” dicsfényében kicsit sütkérező, megmelegedő orfeumi tucatszereplő, hanem a képzelt párbeszédekben megelevenedik és lesz valamelyik része Adynak. (Hogy a „jobbik”, azt azért nem állíthatjuk). És van itt történet Juhász Annájáról, Krúdy feleségéről, ama megszöktetettről, és persze Kosztolányi is szerepel. Márai öngyilkosságának története explicite meg sem jelenik, csak az előkészületek körülményei és az ok, amit jól ismerhetünk: az idős író felesége halála után nem tartotta fontosnak tovább csinálni azt, amit életnek hívnak: nyolcvan évesen saját akaratából halt a szeretett ember után. De ha ezt nem tudnánk is, megfejti nekünk a fegyverbolt nyomozót játszó eladója, amikor szemrevételezi a furcsa öregúr ruházatát és kijelenti, hogy „egyedül él”. Kisbeszéd a szöveg, persze, és közben mégis mekkora súlyokat is elbír. És vannak, a nem is semmi kis történetekben olyan nők, akik személyükben és hivatásuknál fogva is kiemelkedő történelmi alakok, Karády Katalin elképzelt börtön-monológja színpadra valóan megrázó, de erről majd bővebben.

Jó olvasni ezeket a szövegeket, kellően szellős és kellően súlyos darabok. Előbbit az alapozza meg, hogy Darvasi Szív Ernője a hírlapírói megfigyelés és rögzítés eszközeivel él, nem mintha ez nem volna elegendő az irodalmi szöveg létrejöttéhez, azonban a jelzett súlyok is meghatározók. A Meghívás esetében az innen-onnan ismert drámai szituációk felelevenítése adja meg ezt. Ilyen értelemben a szövegek nem pusztán egy újságíró – egyébként pontos és átfogó – ismereteinek jól megfogalmazott közlései, hanem rövid novellákba sűrített drámák. A Szív Ernő sorozat részeként jelent már meg kötet úgy, hogy a borítón Darvasi László neve szerepelt, nagy valószínűséggel azért, mert az írói név jobban elhelyezhetővé tette a kötetet az életműben, most – úgy vélem - fordítva is működhetett volna a dolog, a szív ernői tárcák minden további nélkül megjelenhettek volna Darvasi-novellák alcímmel is. Értékükben, nehézségüknél fogva helyt állnának így is.

Másik komoly erőssége a kötetnek az a hang, ami miatt a sokféle narráció egységesen tud megszólalni. Két szélsőséges példával illusztrálva: A mandulafa című Janus Pannonius hommage-ban egy, a költőhöz és emblematikus verséhez kötődő töprengésben egy közeli, de külső szemlélő hangja van, eseményeket sorol, miközben a tárgyát figyelő költőt és a verset, mint olyat írja, mondja el. A már említett Karády Katalin címűben a színésznő monológja úgyszintén hiteles, pedig a belső tájak leírása, helyzetbe hozása még egy ilyen tollú írónak sem hétköznapi rutinfeladat. A szöveg nem pusztán az egyébként ilyen, klasszikusan darvasis mottószerű mondatok miatt („a kritikák jobban fájnak, mint a kivert fogaim”) működik, hanem azért, mert a valóság megidézése létrehoz egy olyan mezőt, ahol létjogosultságai vannak a beszélő mondatainak. Adott egy tudás, az olvasó előzetes tudása (Karády Katalin, az ünnepelt díva a nyilas diktatúra börténében), ami artikulációért kiált, és adott a szív ernői megfogalmazás, egy a lehetséges monológ közül, amit éppen azért tekinthetünk hitelesnek, mert a megfigyelői pozíciót nem hagyja el. Nem állítják a mondatok azt, hogy Karády „tollba mondta” volna őket, sem azt, hogy ez az egyetlen hiteles leírás. A szöveg pusztán csak logikus és következetes, a naturálisnak abban az értelmében, ami ahhoz kell, hogy hiteles legyen. Szív Ernő, a tárcaíró tudósítása azért az, mert ő maga a leírásban rejti bele az értékítéletét. Nála csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az artisztikumot felülírja a tanulság felmutatása. (A kötetben talán csak a Tandorit megidéző, egyébként kiemelkedően szép szövegben nem sikerül Darvasinak ez a „rejtőzködés”. Szabályt erősítő kivétel.)

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Nagygéci Kovács József, Revizoronline.com, 2018. július 26.