Bevezetés helyett egy rövid anekdota. Az egyik jó barátom mesélt egy történetet még az egyetem első félévében. Negyedikes lehetett a gimnáziumban, amikor József Attilát vették, őt pedig teljesen elkápráztatta a Tiszta szívvel anaforás szerkezetének lendülete, a vers lázadó-tagadó szelleme és ami utána történt: Horger Antal, a szegedi egyetem kényszerű elhagyása – mind tudjuk. Nem csoda hát, hogy ez az igazságtalanság előkerült a családi vacsora egyik témájaként is, amire – kikérve magának a mi koszorús költőnk „érzéki zsenialitását” – a nagypapa igen hevesen reagált. Ő ugyanis gyerekként sok időt töltött Balatonszárszón József Attila nővérének szomszédságában, ahol a költő is vendégeskedett. A nagypapának nem maradt meg róla más, csak az, hogy késő éjszakánként saját verseit üvöltözte kint az udvaron, amitől az egész utca visszhangzott. Csak egy bolondot látott József Attilában, akivel valami nincs rendben, és akire aztán tényleg nem bízná rá a gyerekét az ember.

Darvasi László új Szív Ernő-kötete, a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba is visszavezet az irodalom nagy története mögött húzódó emberi életek világába Janus Pannoniustól Ady Endrén, Márai Sándoron és Esterházy Péteren át egészen Szív Ernőig. A szerző tárcáiban(?), novelláiban(?) az irodalom mitológiáját használja fel, és olyan újabb – feltételezem, alapos kutatómunkával feltárt, referenciális alapokkal rendelkező – legendákat mesél el, amelyek csak szűkkörű társaságokban, cinkos összekacsintások közepette szoktak elhangzani. A korábbi kötetektől eltérően a Meghívás…-ban a legtöbb szöveg beszélője nem Szív Ernő, hanem az egyes irodalmi alakokhoz köthető, hozzájuk közel álló, vagy az őket éppen csak látásból ismerő személyek, sőt akár tárgyak is. Így láthatjuk Balassi Bálintot az általa megerőszakolt(?) Sommer Jánosné perspektívájából „hőbörgő, szeszes, vacakoló, egy folyvást akadékoskodó, istentelen, lopkodós, törvénytelen költőnek”, vagy Szép Ernőt az Egy kabát kisbeszédében, amint sikertelenül próbál túladni a nála sokkal nagyobb, rajta ormótlanul álló, kiflivel tömött kabáton.

A közvetlenebb megszólalási pozíciókból újrarajzolódnak a magyar irodalom kanonikus alakjainak portréi: Adyból bütykös váteszlump, modern magyarbuborék lesz, aki a címben szereplő Rienzi Mariska elől megfélemlített kisgyermekként menekül; Karinthy és Kosztolányi pedig „utálatos, vihogó férfiakká”, az utca tahó uraivá válnak egy babakocsit toló nő elbeszélésében (Dezső és Frigyes vihog). Félreértés ne essék, a történetek nem dehonesztálók. A szereplők valós irodalmárokkal, művészekkel való megfeleltetését elhalványítja, hogy – ahogy egy közvetlenebb kapcsolatban az lenni szokott – e karakterek legtöbbször csak keresztnevükön jelennek meg. Ugyanakkor a könyv hátuljában található Jegyzetek feloldják a nem is annyira enigmatikus fiktív alakok egy részének valódi kilétét (a közel ötven szöveg csaknem feléhez tartozik jegyzet), ráadásul a gyakran címként is használt női nevek egy-egy szépíróhoz közel álló nőt jelölnek, de hogy a fülszöveget parafrazeáljam: ki hallott már Rienzi Mariskáról vagy Klima Ilonáról? Darvasin és Szív Ernőn kívül bizonyára kevesen.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fenyő Dániel, Jelenkor.net, 2018. július 30.