Halála után fél évszázaddal végre magyarul is olvashatók a huszadik századi brazil irodalom legnagyobb újítójának (mára klasszikusának) összes elbeszélései, amelyek meghatározó részét képezik egy világirodalmi mércével is roppant jelentőségű életműnek.

Clarice Lispector (1920–1977) írásainak jelentősége persze nem abban áll, hogy végre hírt adtak egy távoli földrész egzotikumáról (ebből vajmi kevés jelenik meg bennük), hogy megszólaltatják a periféria számkivetettjeit (főszereplőik általában „polgári” életviszonyok közé szorult lányok, asszonyok), vagy hogy a modernitás áramába kapcsolták a trópusok irodalmát. Mindezeket már elvégezte előtte jó néhány, sajnos máig nem eléggé értékelt latin-amerikai szerző, köztük nem egy brazil is. Sőt: inkább az a meglepő, hogy Lispector, annak ellenére, hogy már első, huszonévesen közreadott regényének megjelenése után „a portugál nyelv hercegnőjeként” ünnepelték, milyen mértékben függetleníteni tudta magát mindazoktól az elvárásoktól, amelyeket az euroatlanti irodalomipar és olvasói várakozás támaszt a harmadik világbeli alkotókkal szemben. Az ő írásai nem tobzódnak csodás elemekben, híján vannak a politikai áthallásoknak és állásfoglalásoknak, miként az európai műveltség jegyében és igényével erőltetett utalásoknak is. Lispector nem írt a fülledt dzsungelről, az ültetvények pokláról, nem írt nagyregényt egy képzeletbeli állam diktátorának és katonai juntájának abszurd kegyetlenségéről, nem érezte szükségét az európai entellektüeleket megszégyenítő hiperkulturáltság bizonygatásának. Lispector végletesen és menthetetlenül személyes, miközben banális helyzetekkel kezdődő elbeszéléseiben és regényeiben – melyek a modern filozofikus próza hagyományai ellenére nem nélkülözik a történetet – szüntelenül azt kutatta, ami túlmutat a személyiségen, vagy inkább megelőzi azt. Ily módon inkább egy olyan hagyományhoz kapcsolódott, amelyet Kafka, Fernando Pessoa, Edmond Jabès, Georges Bataille, Maurice Blanchot képviselt – bár helyesebb volna azt mondani, hogy ez a hagyomány, ez a mindennél mélyebbről fakadó és mindennél mélyebbre ragadó tudás többek között az említett írókon keresztül adott hírt magáról.

Mondjuk ki: Lispector misztikus szerző, akinek különös lényét és írásmódját még legtöbb méltatója is csak hasonlatok révén próbálta érzékeltetni: „Úgy ír, mint Virginia Woolf, és úgy néz ki, mint Marlene Dietrich” – mondta róla amerikai fordítója. „Lispector olyan, mintha Kafka nőnek született volna, mintha Rilke egy ukrajnai születésű brazil-zsidó lett volna, mintha az anyává vált Rimbaud megérte volna az ötvenet, olyan, mint egy németségét levedlett Heidegger…” – így Hélène Cixous. Pedro Almodóvart Nizsinszkij naplóira emlékeztette az életmű, ami szerinte az őrületbe való fokozatos aláereszkedés dokumentuma, a költő Carlos Drumond de Andrade viszont minden összevetést elégtelennek érzett: Lispector halálakor csupán annyit mondott, hogy „Clarice a titokzatosból érkezett, és a titokzatosba távozott”. Hogy hová távozunk, arról mit sem tudhatunk, viszont arról a „titokzatosról”, amelyből Lispector vétetett, meglehetősen pontos ismereteink vannak. Bár ő maga sokat ködösített születésével és korai gyermekéveivel kapcsolatban, Elisa nővére, aki ugyancsak író volt, és idősebb lévén megbízhatóbb emlékekkel bírt, viszonylag részletesen megírta a családjuk történetét. (Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy Elisa jó kapcsolatot ápolt Paulo Rónaival, azaz Rónai Pállal, a zsidó gimnázium egykori latintanárával, aki műfordítói érdemeinek, vagyis egy Budapesten kiadott brazil költészeti antológiának hála azon kevesek egyike volt, akik a nácizmus elől bebocsáttatást nyertek Brazíliába. Elisa Rónainak dedikált egyik kötete ma Benjamin Moser, Lispector monográfusának hollandiai otthonában pihen – habent sua fata libelli…) Tudjuk tehát, hogy Clarice a podóliai Csecselnikben látta meg a napvilágot, csodarabbik és bizarr keresztény szekták földjén, a haszidizmus forrásvidékén, ami Moser szerint valami módon nyomot hagyott személyiségén, noha nem emlékezhetett rá, és viszont sem láthatta. Visszatérő álmaiban egy szovjet tiszt örökre megtiltotta neki a visszatérést, mondván, nem elég nőies. Moser abban is különös sorsszerűséget vél felfedezni, hogy a ma már Lispector-szoborral büszkélkedő város török eredetű neve annyit tesz: „menekült”. A Lispector család az orosz polgárháború idején hagyta el a térséget. A pogromok elől menekülve. Pontosabban a következő pogrom elől: Clarice anyját ugyanis egy ilyen vérengzés során megerőszakolta egy pogromlovag, aki szifilisszel is megfertőzte. Clarice azért jöhetett világra, mert az anyját azzal biztatták a vajákosok, hogy a gyerekszülés hatásos gyógymód a betegségére… megfogadta a tanácsot, így Clarice nyolc éven át figyelhette, miként sorvad el szörnyű kínok között az anyja, akiben gyógyulást hozó angyalokról szőtt gyermeki meséivel próbálta tartani a lelket. A történetek hatástalanok maradtak – Clarice mégsem vesztette el a szavak és a történetek misztikus erejébe vetett hitét.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csáki Márton, Szombat.org, 2018. augusztus 5.