Sándor Iván legtöbb regénye a közelebbi vagy a távolabbi múltban játszódik. Az írót mégsem önmagában a történelmi múlt elbeszélése foglalkoztatja, sokkal inkább a história útvesztőiben bolyongó és különböző kelepcékben vergődő ember mentalitása, kiszolgáltatottsága, korszakokon átívelő, a mai viszonyokra is rámutató léthelyzete, tapasztalata kerül a szövegek középpontjába.

A hetedik nap a 16. századba vezeti olvasóját. Ez az időszak újdonságot jelent az életműben, de a szerző bizonyára azért választotta, mert olyan jelenségeket fedezett fel benne, amelyek erőteljesen hozzánk szólnak. A felütés („Fuss! Menekülj!”) előrevetíti valamennyi figura sorsát – nemcsak a főszereplőkét, a mellékalakokét is: mindannyian állandó menekülésre kényszerülnek a háború, a vallási viszályok, a parasztlázadások idején, embertömegek hagyják el otthonukat, s vándorolnak Európa egyik pontjáról a másikra. Thomas és édesapja azért indul el Leidenből, mert a várost elfoglalják a katonák, és nyugalmasabb helyet keresnek, ahol az apa folytathatja Hérodotosz történeti munkájának fordítását. Ám hamar kiderül, hogy megnyugvásra nincs mód, a férfit a berontó katonák meggyilkolják, s a mű egyik megrázó jelenetében apja lefejezett holttestét a kamasz fiúnak kell eltemetnie.

A Jelenések könyvéből kölcsönzött mottó („Írd meg tehát, amik vannak, s amik történni fognak ezek után.”) egybevág Thomas apjának parancsával, amely a felejtés elleni küzdelemre, az emlékek minden körülmények közötti megőrzésére szólít fel. Ezt hivatott tárgyias formában jelezni a zsák, amit Thomas fáradhatatlanul cipel magával, bárhová is veti a sorsa, benne kitartóan őrzi nemcsak saját örökségét, azokét is, akikkel vándorlása közben kapcsolatba kerül. Erősen hat rá találkozása Simonnal és Eszterrel, sorsuk, a megbélyegzés, a félelem, az üldöztetés összekapcsolja őket a fiúval. A falubeliek a zsidókat okolják a bajokért, a katonák támadásáért, a járvány kitöréséért, és koholt vádak alapján máglyára hurcolják Esztert, férje pedig mellélép, és mindketten a tűzben lelik halálukat. Thomas személyes emlékei mellé a zsákjába teszi a házaspártól „örökölt” imakönyvet, egy rabbi arcképét (aki a férj valamelyik őse lehetett), s az így összegyűjtött tárgyak olyan jelekké válnak, amelyek önmagukon túlmutató jelentőséggel bírnak.

A regény atmoszféráját még jobban kiemelik a sötét tónusok (például: „a víz sötét volt, visszatükrözve a szürke, résnyire sem nyíló felhőket”), a gyakori köd, az örökösen permetező eső, a végtelennek tűnő sár teljes kilátástalanságot hangsúlyozó jelenléte. A tenger hullámzása, dagály idején a gáton átcsapó víz látványa és főleg a hangja: a folytonos zúgás és moraj mellett furulyaszó is elkíséri Thomast útja során, amely az embertelen viszonyok között az emberséget jeleníti meg. Mindehhez rendkívül szikár fogalmazásmód kapcsolódik, a szöveg sajátos ritmust közvetít, amely ekképpen is jelzi a tenger hullámzását, a menekülők végtelen áradatát és a szakadatlanságot, hogy minden, ami egyszer már megtörtént, nem zárul le, újból megismétlődhet.

Az író precízen megkomponálja művét, és – hasonlóan korábbi munkáihoz – több nézőpontból láttatja a különböző történéseket. Az első fejezetben egyes szám harmadik személyben megszólaló narrátor számol be a főalak sorsáról, de sok mellékfigura is feltűnik, s az ő látószögük is érvényre jut. Sándor Iván kevésbé egyéníti figuráit, különösen a mellékszereplőket, inkább típusokat ábrázol, és a sorsukat akarja felmutatni, amely nem egyéni, hanem közös, nemzedékről nemzedékre adódik tovább. Kurzív betűkkel szedve pedig beékelődik az a szöveg – legalábbis annak két szemelvénye –, amit Thomas apja felhívását követve alkot, rögzítve mindent, amit útja során tapasztal. A következő három fejezetben egy-egy én-elbeszélő szólal meg, mindhármuk sorsa összefonódik Thomaséval: a színészcsapat élén vándorló, újabb játéklehetőségeket kereső Jensen; a leideni nyomdász, Mathias, aki Thomas nagybátyja; valamint a furulyán játszó leány, aki a szerelem szépségével is megismerteti a főhőst. A lázadó parasztok felgyújtják kastélyukat, szülei meghalnak, a lány elveszíti hangját a rémülettől. Attól kezdve kizárólag a furulya dallamainak segítségével kommunikál, amely a kimondott szónál tisztábbnak, igazabbnak tűnik. A színészek magukkal viszik, hogy hangszerével kísérje a játékukat – zenéje azt is képes kifejezi, amire nincsenek érvényes szavak.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, Kortársonline.hu, 2018. augusztus 14.