Bele lehet szerelmesedni Takács Zsuzsa költészetébe. Van ebben a költészetben valami kristálytiszta és tökéletesen áttetsző, ez az alapbenyomásunk. FORGÁCH ANDRÁS ESSZÉJE.

Pengeéles hang, tűpontos leírások, és ugyanakkor – miközben a beszélő és környezete, a lakások, amelyekben lakik, a növényei („Egy forradás az ágyam mellett álló fikuszon.”, mondja, aztán így folytatja: „Ilyen hegeket őrzök én is? / Ahogy az inged beleakadt és egy levelet / letépett az első estén. Ferdén nőtt aztán / minden új levél.”), a szobák, az ablakok, a tükrök, igen, szoba, ablak, tükör, verseinek visszatérő, talán leggyakrabban használt szavai, egy, módszeresen kipakolt szekrény, afféle tárgyi curriculum vitae („Az atlétatrikók, a kombinék, a tapadós / blúzok, kinyúlt vagy összement pulóver, / szúrós gyapjúmellény, megannyi elhibázott / alkalmi vétel, a könnyen gyűrődő szoknya, / a megázott kirándulócipő, melyhez feltört / sarkamból mindig új adag vér tapadt, / papírzsebkendők egy kockás zsebben, / egy kádbaejtett Updike széthízott lapjai, / tintafolt, zsírfolt, szívfolt / az elhányt rongyokon. ’A Lorca-fordítások / poétikai megközelítése’ nyolcvanhét külön- / lenyomatban. Piszokszegéllyel, / mint gyászjelentés, egy fehér nyakkendő. / Rossz szerzők, másodpéldányok, ki nem váltott / receptek, ezüst betűkkel NAPLÓ felirat / egy üres vonalasfüzeten, gyerek-fürdőlepedők, / hetvenháromból egy heti ebédjegy / (minden nap mással ettem), / kiszáradt tollbetét ... Ülök a szekrény tárt / homloka előtt, amíg a szerelők a lakást / szétverik.”),  a könyvei, a munkahelye, az utazásra választott járművek, többnyire a villamos, sőt, 59-es villamos („Tegnap a zsúfolt villamos egyik megüresedő / helyére leültem, szemben velem vörhenyes / hajú férfi ült, utat engedett, / lábával lazán közrefogta összezárt térdemet.”, „Ezek a sötétzöld, zsinóros, fémgombos dzsekik / azontúl téged idéztek, a középeurópai őszök. / – A villamoson egy kövér nő viseli majd, / ezerkilencszáznyolcvanegy, Magyarország, / Föld.”), a lepusztult utcák, a helyszínek („...a hullámpalával fedett megálló tövében megakadt négynapos újságpapír” – a költő ezek szerint leolvasta a dátumot, négynapos az újság!), konkrét napokon, konkrét időpontokban („...nem mertem / eloltani a villanyt április huszon- / nyolcadikán este.”), a nagyon konkrét hajléktalanok („Ott ült a SPAR előtt a két rongykupac, / a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa, / akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal / be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket. / Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat, / hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott / ételt, amit megettek, a telet a János kórház / tbc-osztályán, a beszögezett, egyetlen ablakot, / magányosságukat a nyolcágyas kórteremben... // Emlékszem az első tavaszi napra, amikor / gyógyultan az „otthonába bocsátották". / Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott. / [Akkor már újra egyedül volt.] – Hogy érti? – / kérdeztem: – hát az utcára! – magyarázta, / akár egy boldog földönkívülinek. // Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül / a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, / vízhatlan és meleg, évekig abban lapátoltam / a havat, tőle meg ellopták az övét. / Tél volt megint. Kékre fagyottan ült a szokásos / helyen. Hazamentem érte, egy VOGUE reklámtáskába / tettem, és elvittem neki. Fölállt és átölelt. Cserepes / szája az arcomat érte. Ellöktem magamtól, / megtántorodott, számról letöröltem a nyálát. // Elfogott az undor. Hebegett valamit. Szégyelltem / magamat. Halott idő volt, a közlekedés leállt. / ...Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja ... / De éreztem, / hogy valaki néz, akit én nem láthatok. Ott / éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél” – ez a részlet A vak remény című kötetnyitó ciklusból való, és szerintem a hajléktalanversek Kilimandzsárója, mint ahogy ez az első-utolsó kötet minden tekintetben lélegzetelállító futamokat tartalmaz, s hozzáteszem, hogy A zöld dzseki itteni verzióját a Literán megjelent változattal igencsak tanulságos összevetni: megcsodálni a minden részletre kiterjedő finom javításokat, a sorok új tördelése révén a vers ritmusának átalakulását, a tárca-anekdota megrendítő példázattá magasztosulását, a tárgyszerű, brutális leírásokat – két példa: Litera: „...a telet a János kórház / tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas / kórteremben”, A vak remény: „...a telet a János kórház / tbc-osztályán, a beszögezett, egyetlen ablakot, / magányosságukat a nyolcágyas kórteremben.”, Litera: „...Régi darab, hibátlan / és meleg, évekig abban lapátoltam a havat, / tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint. / Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen. / Hazamentem és elvittem neki”, A vak remény: „...Régi darab, / vízhatlan és meleg, évekig abban lapátoltam / a havat, tőle meg ellopták az övét. / Tél volt megint.  Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos / helyen. Hazamentem érte, egy VOGUE reklámtáskába tettem, és elvittem neki” – érzékelni a forma sűrűsödését és öntisztulását, mert Takács Zsuzsa költészetében, hogy azt ne mondjam, költői munkásságban az egyik vezérmotívum a gyakran spontán keletkezésük nyomát szándékosan magukon viselő versek kötetről kötetre történő folyamatos korrekciója, de ezt nem csupán a korábbi versek átírása, újragondolása, újraközlése vagy átszerkesztése révén érzékeljük, hanem azáltal, ahogyan az egymás mellé helyezett versek összecsengenek, mikoris a költő nem törődik azzal, hogy módszere pongyolaságnak is tűnhet az olvasó szemében, mivel a spontaneitás érzete részét képezi a formának, a félálomban rögzített álomversek nem ritkán automatikus írásként is értelmezhetők, és olvasóként ilyenkor nem csupán az egyes verset, hanem az éppen keletkezőt is érzékeljük, magába a keletkezésbe avatódunk bele, mikor egymás utáni szövegekben szó szerint azonos sorok, motívumok, vagy technikai megoldások, frissiben kipróbált sorvégtrükkök ismétlődnek, szólnak vagy sóhajtanak vissza, visszhangozzák és értelmezik egymást, miáltal a versidő is kinyílik, előre-hátra), a lépcsőházak, ahol fölmegy („...az egyformán lepusztult / lépcsőházak, mikor egymáshoz fölmegyünk, / a folyosóra kirakott díványok és üres / virágcserepek közt a lövések nyoma, / és vakolathiány...”), a hivatalok, a kórtermek, ahol haldokló beteget látogat („...táska a rozsdás éjjeliszekrényben. / A hajtások mentén már kissé megrepedezett. ...  ott hever egy utolsó kórházi / ágyon, benne a leletek. Arcomat / pikkelyes műanyag bőréhez szorítom.”), mindezen részletek a fájdalomhatárig pontos leírások révén tisztán előttünk állnak, nem szólva arról, hogy az úgynevezett lírai én szadista, de inkább mazohista, sőt, szemérmes exhibicionista módjára tár fel önmagáról rengeteg mindent („Az eltemetettnek vélt / megszégyenülések, mint megannyi varangy, / benépesítik a láthatárt, ahol / egy tűt sem lehet leejteni ilyenkor. / És ránktelepszik ismét a szánkon akaratlan / kicsúszó butaság elhangzását / követő süket csönd fullasztó harangja, / s barátaink arcán kirajzolódik újra / a bennünk való csalódás lángoló, vörös / foltja, és vaksi szemünk előtt / kigyúl az egykori inkvizíciós jelenet, / mikor anyánk a szomszéd gyerekek bátorításától / kísérve előhúzza a nyelvünk alá rejtett / félzacskónyi savanyúcukrot. És felhangzanak ... / a hajléktalan moszkva-téri átkai, / akinek kőpárkányra tett ingyenlevesébe, / a villamosra való várakozás közben, / télikabátostul, 1995-ben beleültünk. / Az évek elrohantak, de szekrényünkből / a csontváz szüntelen kidől.” Ugyanez a kitárulkozási kényszer ars poetikailag megfogalmazva: „A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása és a biztos / tudás, hogy sorsomat beteljesítem, / csak bírjam még tovább, csak hordozzam / tovább keresztemet, amelyen nem a megdicsőült / korpusz függ, de megszégyenített testem” – kiemelés tőlem, F. A.) – mégis, minden konkrétsága ellenére ebben a költészetben akad nem kevés homály, köd, álomszerű titokzatosság, bizonytalan körvonal, főleg a korai versek szándékoltan elvontabb világában, de ugyanez a képi elvontságból, töredezettségből keletkező zene a versekben (és később a prózában) vissza-visszatérően egyre gazdagabban, egyfajta természetábrázolásként jelentkezik, fizikai érzetként materializálódik („A köd zörgése, sírása, mintha valaki / járna nyomomban. Mintha hegycsúcson / állnék, és állnának körülöttem alakok. / Valaki halott szólít, a köd lecsurog / arcán mint a könnyek, letörli a lombokkal, / mintha kendőjét vette volna ki zsebéből, / dörzsöli az ágakkal, mintha ujjai állnának / ki a földből.” „Mellette, fölötte és alatta semmit sem tükröző köd gomolygott”, és végül ez is esztétikává vagy nyelvfilozófiai gondolattá lényegül át: „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta” – nem szabad rajta megszólalni, mondja, mindeközben folyamatosan szól rajta, ennek feszültségében él, amelyhez még, ha nagyon akarom, a politikai cenzúra gondolata is asszociálódik, de alapvetően mégis a megélt és valamilyen személyes vagy művészi okból kimondhatatlan élmények, események formateremtő feszültségéről beszél, ami a versek virtuális tereit, izzását, auráját megteremti).

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Forgách András, Revizoronline.com, 2018. szeptember 30.