Ez az a regény, melyben a debreceni vasútállomás mellett álló 24 emeletes magasház — mely már Tar Sándor: Szürke galamb című bűnregényének is fontos helyszíne volt — aljában található késdobáló, a Petőfi presszó bevonult az irodalomba. Ezen túlmenően azonban számos egyéb fontos erénye is van, többek között az, hogy érdekfeszítő, beszippantja az olvasót, nem lehet letenni a könyvet, vagy ha igen, akkor az ember azon kapja magát, hogy feléje kalandoznak a gondolatai. Olvastatja magát, és foglalkoztatja az olvasót.

A cím egy meg nem valósult életlehetőségre utal. Arra, hogy akár mások is lehettünk volna, de életünk egy bizonyos pontján máshogy alakultak a dolgok, és nem lettünk azok, akik lehettünk volna. És egy idő után az ember kénytelen belátni, hogy már sosem lesz az, aki egyszer akár még lehetett is volna. Ez nem rendkívüli belátás, hiszen az ember harminc körül kénytelen rádöbbenni, hogy már nem lesz belőle világklasszis focista, rocksztár, és nem tesz nagy matematikai felfedezést sem. Az emberi élet lehetőség-lét, tartják az egzisztencialista filozófusok, és ezek a lehetőségek a választás, a döntés által realizálódhatnak. Azáltal, hogy az ember az élet bizonyos fordulóin döntéseket hoz, és ezzel bizonyos lehetőségek mellett teszi le a voksát, melyek más bizonyos lehetőségeket kizárnak. Az emberi élet az idő haladtával egyre több meg nem valósult lehetőséget görget magával, egy csomó olyan lehetséges identitással, akik már nem leszünk, sosem.

A regény szereplői előtt nem álltak rendkívüli lehetőségek, csak éppen olyanok, amilyenek errefelé, a késő nyolcvanas és a kétezertízes évekbeli Magyarországon adódni szoktak, úgy vidéken, mint Budapesten. Ám vannak, akiknek még az átlagos lehetőségek közötti választás sem adatott meg, akiket az élet nem állított döntések elé, akik elől megtagadta azt a lehetőséget, hogy urai legyenek a sorsuknak, és maguk választhassanak maguknak élet- és identitásképletet: ők a hajdúvágási tüdőgondozó intézet gépeken élő lakói. Őket ábrázolja az a kép, melyet az intézet egyik lakója festett a lábujjaival. A színes, tiritarka festményen valamennyien egy tisztáson ülnek egy ünnepi lakomán. A kép utópia, hiszen a betegek képtelenek mozogni, betegségük megbénította őket — kit már gyerek-, kit csak felnőtt korában —, életük végéig gondozásra szorulnak.

A regény egyik szála, az A dzsinn című fejezetben olvasható történet itt játszódik, a hajdúvágási tüdőgondozóban, 1986-ban, a csernobili katasztrófa idején, a lassan korhadó szocializmusban. A következő idősík 1990, Amerika, a többi szál pedig már a kétezertízes években játszódik Bécsben, Budapesten, Sopronban, Debrecenben és a regényben Hajdúvágásnak nevezett Hajdúnánáson. Egyedül ez az utóbbi település szerepel álnéven. Az írói döntést alighanem az indokolja, hogy kisvárosról van szó, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol a helyszínek, események, bizonyos jelenségek könnyebben azonosíthatók, s ez még abban az esetben is kényes lehet, ha fikcióról van szó. A városra ugyanakkor könnyűszerrel rá lehet ismerni; nem csupán a név hangzásáról, hanem az intézményekről, a narrátor által leírt rém ronda ’56-os emlékműről, vagyis az álca inkább gesztusértékű.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Deczki Sarolta, Műút.hu, 2018. november 14.