A lélegzetvétel maga az élet, minden lélegzik, akár így, akár úgy, egyenes vagy átvitt értelemben. Ha él, lélegzik. Ha lehet lélegezni, akkor lehet élni. Bán Zsófia legújabb kötetében minden elbeszélés a hétköznapi életről szól, amiben néha fáj a lélegzés, mint a Szinte jó című elbeszélés forgalmistájának a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokának a tetején; néha kiszakad, ahogy „a negyvenhat éve bennük rekedt, beléjük kövült nyomorúság is” (Rohanunk a f***ba!); olykor pedig megnyugtató, „amitől végre ellazul a test” (Az elvackolódás módjai).

A Lehet lélegezni! című elbeszéléskötet tizenkilenc, tartalmát tekintve színes,  lírai hangvételű elbeszélést tartalmaz. A prózai művek között találunk filozofikus, esszéisztikus, ironikus novellákat és intertextuális szövegjátékokat egyaránt. Prózanyelve már-már megközelíti az élőbeszédet, ezért a sokszor oldalakon át kanyargó gondolatmenetek nem könnyítik meg a befogadást. Bán Zsófia kritikusként jól ismert megfigyelői attitűdje szépíróként is megmutatkozik a szövegekben: „elbeszéléskötetében felhangosított csendek, kihallgatott párbeszédek és belső monológok, éles vagy éppen elmosódott emlékek, szerelmi kirakójátékok követik egymást, akár a lélegzetvételek” – ismerteti a kötetet a fülszöveg. És valóban: teljesen különböző témákat dolgoz fel, minden elbeszélés más és más, nem kötődnek egymáshoz tematikailag. Néhol hiányzik a cselekvés maga, csupán állapot van, egy-egy „váratlanul kipottyant szó, ami felhasítja a délután puha szövetét”, ahogy azt az író megfogalmazta. A novellák tragédiáktól és csattanóktól mentesek, mégis olyan kérdéseket pedzegetnek, amitől egy pillanatra szaggatottá válik a lélegzet: bevándorlás, prostitúció, peremre szorult életek, autizmus, holokauszt.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fazekas Andrea, Dunszt.sk, 2018. november 9.