Kezdhetném így: miért is érdemes elolvasni egy magyar-zsidó származású, holokauszttúlélő, legalább öt nyelven beszélő, lelkes, majd kiábrándult kommunista, végül emigráns, filmkritikus és újságíró foglalkozású szlovák asszony életének történetét. Agneša Kalinováé ez a címmé emelt hét élet, és Jana Juráňová kérdései mentén megy végig rajtuk. Hol a szó szerint értendő túlélés, hol az emigráció hordoz újabb életnyitányt. De kezdhetném így is: miért állna érdekünkben vigyázó szemünket mégis, legalább ötszáz oldal erejéig Pozsonyra, Agneša Kalinová Pozsonyára (Eperjesére, Münchenére) vetni. A kezdéssel párhuzamosan már pörgeti is föl magát bennem az igazságtalan és megbántott ká-européer jr., hogy nekünk Bécstől, de inkább Berlintől keletre, magunkat leszámítva, úgyis majdnem minden mucsa. (Prága nyugatabbra van, mint Bécs, de az előbbi ítélet egyébként sem topográfiai). Szóval kezdhetném így, és így is kezdtem. Mert – és akkor ez itt egy válaszkísérlet – a saját szűkösségünkre (szűklátókörűségünkre) talán mégis akkor látunk rá a legélesebben, amikor egy, a miénkhez (=Magyarországéhoz?) sok, a legtöbb tekintetben hasonló történetet mesélnek el a közvetlen környezetünkben. Amikor mellékszereplőkké leszünk a saját életünkben, mert az valójában másvalakié. Az Agneša Kalinováéhoz hasonló ikertörténetek segítenek hozzá talán legközvetlenebbül a részletekhez és a távlathoz egyszerre. Tágas és ismerős idegenség. Tükör által (alig-és-mégis) máshogyan. Változatok egy témára. (Innen véve szemügyre a Hét életemet az is feltűnik, hogy a mentális térkép(em)en Szlovákia a felvidéki magyarság és Prága közé szorult, és ennek következtében talán halványabb, s ez akkor is igaz, hogyha a könyvben megidézett évtizedek esetében persze Csehszlovákiát kell mondanom.) Ezt a közös történetet, a szívzörejnyi különbségű életeket, amelyeknek közben persze mindegyike egyedüli példány, a huszadik század és ez a térség (Ká-Európa) írja, teremti. Az itt és most tárgyalandó könyv esetében a földrajzi x tengely Eperjes és München, az y tengely Auschwitz és Budapest között húzódik, ezek a városnevek pedig egyúttal a helyeken túl a korszak(ok)ról, sőt, az identitásokról is mondanak valamit. Az itt felidézett életnek, ezeknek a tengelyeknek pedig (nagyvonalú geometriával) Pozsony a metszéspontja.

Ilyenkor szokás aztán menetrend szerint mozgósítani a kételyeket: hogy ezeket a történeteket, sajátokat és másokéit (most Kalinováét) a hasonlóságokon túl talán gyümölcsözőbb lenne mégis inkább a különbségek felől olvasni és beszélni el (vagy, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor fordítani a látcsőn, s a különbségek helyett inkább az összecsengésekre, tükröződésekre fókuszálni). De lehetséges talán egy harmadik munkamódszer is: az olvasás mint adaptáció. A háború utáni (Cseh)szlovákia és Kalinová évtizedeit úgy sajátítani el, hogy közben ez az olvasásmód a természetszerűleg mélyebben ismert, viszonyítási pontként végig jelenlévő magyarországi történelemre mint „fordításra” tekint. Fordítást mondok, nem egyszerű megfeleltetést. Ez a fajta adaptálás persze kerül bármiféle szcenírozást vagy esztétizálást, és nem jelent többet hol szöveghű, hol szabadon értelmezett (de mégiscsak) színrevitelnél. Az olvasás legyen tehát mellérendelés, kölcsönösség, és olvassa a korabeli Szlovákia felől a korabeli Magyarországot, megint leírom: az ismerős idegenség felől a sajátot. Ez az irány és ez a tekintet pedig nem kitüntetett. Nem szüretel és nem kóstolgat, tehát nem gyarmatosít. Meg hiába is keresnénk itt hierarchiát.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Fehér Renátó, Litera.hu, 2018. május 5.