 A Mágneshegyen innen és túl (Litera)
(kiadvány: Mágneshegy - ÜKH 2018)
Elgondolkodtatóan mutat rá az ezredforduló értelmiségi világnak a szemellenzősségére, vakfoltjaira és fatális tévedéseire, melyek bőven meghatározzák ma is a Magyarországon élők észjárását. – Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényéről Modor Bálint írt kritikát. Mán-Várhegyi Réka első regényét, a Mágneshegyet találóan foglalja össze a Filmtekercs kritikusa, Huber Zoltán: „Szociológusok keresztezik egymás útjait”. Talán még találóbb a Jelenkor Online kritikusának, Kőszeghy Lászlónak az összefoglalója Súlyos szabálytalanság című kritikájában, ahol összeköti a regényben megjelenő három fontos nevet, a felső középosztálynak oly sokszor görbe tükröt állító Woody Allenét, a neoliberalizmus túlzott, közösségromboló individualizmusát bíráló szociológus Zygmunt Baumanét és a társadalmi egyenlőtlenségek emberi tapasztalataira nyitott Bourdieu-ét: „Azt is mondhatnám, Mán-Várhegyi áthelyezi – mutatis mutandis – a Woody Allen-filmekből ismert, iszogatós-beszélgetős összejöveteleket egy Zygmunt Bauman-i, ambivalens, posztmodern világ Budapestjére, és az interakciókat a társadalmi megkülönböztetés módjaira érzékeny, bourdieu-i tekintettel figyeli.” Ebben a kései kritikában leginkább a regény formai talányával foglalkozom, amit Kőszeghy kritikája címében úgy fogalmazott meg, hogy súlyos szabálytalanság. A kilencvenes évek prózája felől olvasva, vagy a vele egy időben megjelent másik, a közelmúltunkról beszélő regény, Bartók Imre Jerikó épül című könyvének távlatából kevésbé tűnnek súlyosnak a Mágneshegy szabálytalanságai. Mégis több olvasója, kritikusa úgy találja, hogy a Mágneshegy megvezeti az olvasóját, mert míg az első feléből úgy tűnik, hogy realista kódon keresztül a budapesti értelmiség, különösen a szociológusok világát, párhuzamos történeteit mutatja be olvasójának, addig a regény második felében – legfőképpen Békásmegyer ábrázolása közben – mágikus realista kódra vált. Ezt a poétikai megoldást többen méltatták, mások a regény megoldatlanságának látták, de eddig nem találkoztam olyan kritikával, melyben értelmezni próbálták volna. Mielőtt erre rátérnék, nézzük, mivel is állunk szemben. „És nem, nem a honvágy kínozza. Ahhoz túl jól emlékszik rá, hogy milyen rémesek tudnak lenni az otthoni hétköznapok, hogy az úgynevezett magyarok gonoszak és szerencsétlenek, hogy bizonyos értelemben predesztinálva vannak a szenvedésre, a keserűségre, a lelki és szellemi nyomorúságra” – gondolja magában a Mágneshegy Bőrönd Enikő nevű hőse 1999 nyarán, amint éppen próbálja magának megmagyarázni kívülről ésszerűtlennek tetsző döntését, hogy a világ szimbolikus centrumából, New Yorkból visszaköltözik a (fél)periférikus Budapestre. Enikő belső forrongásában az olyan kultúrák önutálata csendül meg, melyek a nyugati kultúrára követendő és utolérendő mintaként tekintenek. Az idézetben az egyes szám harmadik személyű elbeszélő függő beszédben idézi Enikő gondolatait, átvéve azok ritmusát, így egyszerre engedi közel az olvasót az ő tudatához, és teremt egyúttal ironikus távolságot is. Ez a regény egyik leggyakoribb retorikai eljárása. […] 2019-01-26 15:36:48
|
 |
|
