Nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1934-ben jelent meg először Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című kötete. A 20. század eseményeinek ismeretében nem különösebben meglepő, hogy a könyvet 1943-ban kitiltották az iskolai könyvtárakból, később pedig, az ötvenes évektől kezdve, amikor kész csoda volt, hogy a „szellemtörténész” Szerb Antal művei egyáltalán megjelenhettek, azokat csak meghúzva adták ki.Egész fejezetek hiányoztak a könyvek végén: „A kilencszáztízes évek” című fejezettől kezdődő rész a Magyar Irodalomtörténetben (1934), illetve a „Mai orosz irodalom”, s a „Függelék: A kisebb európai irodalmak” A világirodalom történetében (1941). Melyek a legfőbb pontok a rendszerváltás után megjelent, újabb, helyreállított kiadásokban, ahol a szöveg kétségesnek mondható?

Pálfy Eszter: A rendszerváltás utáni kiadások a hiányzó nagyobb egységeket valóban visszaillesztették az irodalomtörténetek szövegébe. A Magyar irodalomtörténet esetében ez a visszaillesztett rész A mai irodalom című fejezet utolsó része, Az utódállamok magyar irodalma című volt, amelyben Szerb leghosszabban korának erdélyi irodalmáról beszél. A rendszerváltás utáni kiadások Szerb Antalné szöveggondozásában jelentek meg, s szemmel láthatóan a marxista kiadások szövege alapján készültek. Ami tulajdonképpen logikus is: a Kádár-korszak kiadásai már modernizálták a helyesírást, valamint javítottak számos tévesztést a szövegben, jórészt születési és halálozási évszámokat. Már-már komikus is ez a történet, a szöveggondozás jó része tulajdonképpen már a szöveg megjelenése óta a Szerb által vétett tárgyi pontatlanságok korrigálásáról szól: az 1934-es első kiadás után az 1935-ös második kiadásban Szerb maga javít ki tévedéseket, amelyekre könyvének bírálói előszeretettel hívták fel figyelmét, a marxista kiadások folytatták a munkát (végső soron a cenzúrázás előfeltétele a szoros szövegolvasás), az új kiadást most pedig én próbáltam pontosabbá tenni. A legtöbb tennivaló az idézetekkel volt: Szerb meglehetősen pontatlanul közölt részleteket a tárgyalt irodalmi művekből. Úgyhogy visszakerestem minden szöveget, és a rendelkezésre álló legmegbízhatóbb szövegváltozatok alapján javítottam Szerb idézeteit. De voltak drasztikus beavatkozásaim is a szöveggondozás során: meg kellett rövidítenem például Veresmarti Mihály életét, aki az utóbbi évtizedek összes kiadása szerint 118 évet élt; mostantól már csak hetvenhármat.

Milyen mértékben beszélhetünk nyomdahibákról, s mi az, amit cenzúrának, tudatos beavatkozásnak nevezhetünk? Említenél néhány példát a kisebb, mégis lényeges változtatásokra?

A Szerb Antalné által jegyzett kiadások nem vetették össze részletesen, mondatról mondatra az 1935-ös, Szerb által utoljára javított kiadást a szocializmus-korabeli szövegváltozatokkal, így néhány, a cenzúra által törölt szövegrész nem került vissza rendszerváltás utáni kiadásokba sem – ez valószínűleg véletlenül alakult így. Így maradt ki eddig például az a bekezdés a bevezetőből, amelyben Szerb arról ír, hogy a magyar kultúra úgy született, hogy Szent István a kereszténység által Európához csatolta, s hogy ez a nyugati orientáció a magyarságot úrrá tette szomszédjai, a környező szláv népek felett. Vagy amikor Szerb Ady szocializmusáról ír: „Szocializmusa sosem volt doktriner szocializmus, és a marxi tanok internacionalizmusa nem érdekelte”. A marxista kiadások ennek a mondatnak a második felét elegánsan eltávolították, s ez a félmondat sem került vissza a szövegbe eddig. Ehhez hasonló példák vannak még.

A nyomdahibák pedig azért fontosak, mert valójában azok öröklődése árulja el, hogy a Szerb Antalné-féle kiadások a marxista változat alapján készültek, s nem az 1935-ös szöveg alapján. Ezek sokszor kifejezetten szórakoztatók: az elmúlt évtizedek kiadásaiban például Gyergyai Albert Árgilus királyfijában egy sánta ember helyett a Sátán szerepelt, Kazinczy nem poétai levelet írt Vitkovics Mihálynak, hanem postait, vagy Mikes Törökországi leveleinek legjobb kiadása nem Miklós Ferencé, hanem Miklós Ferencné.

A világirodalom története bevezetőjében maga Szerb Antal írja, hogy: „Könyvemben ötven év múlva az lesz érdekes, ami addigra elavul benne, az, ami a mai felfogásra jellemző.” Szerb Antal megítélése akár ellentmondásosnak is nevezhető: egyrészt rendkívül népszerű szerző, akinek számos idegen nyelvre fordítják le a műveit, másrészt vannak, akik tudósként vagy íróként nem veszik egészen komolyan. Olvasói viszont vannak – az irodalomtörténeteinek is. Hogyan vélekedsz az egyik legszellemesebb magyar író által írt Magyar irodalomtörténetről, s annak időtállóságáról?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szűcs Balázs Péter, Litera.hu, 2019. május 8.