Esterházy megszólalásai, szemben sokak máig tartó és ható előítéletével, nem nyelvi mutatványok és bűvészkedések, hanem a dolgozó nyelv munkájáról referálnak, arról az erőfeszítésről, amely felméri, hogy egy diktatúra után a kultúra alapvető higiéniai műveletei közé legelsők között a szavak megtisztítása áll, a jelentések, tehát az értelem területvesztett pozícióinak visszavétele. 

Borgesnek van egy elbeszélése a Pierre Ménard, a ?Don Quijote? szerzője, amelyben a főszereplő egyszerre Cervantes remekműve és Pierre Ménard, aki ?[n]em más Don Quijoté-t akart papírra vetni ? ami könnyű -, hanem a Don Quijoté-t. Szükségtelen hozzáfűzni, hogy sohasem tervezte az eredeti gépies átírását; nem állt szándékában lemásolni. Bámulatos becsvágya az volt, hogy olyan lapokat alkosson, amelyek ? szóról szóra és sorról sorra ? egybevágnak a Miguel de Cervanteséivel.?, így a novella. Borges parabolája végtére a fenti kísérlet abszurd vállalkozásán keresztül az olvasás tapasztalatát állítja középpontba, azt a megkerülhetetlen és felfüggeszthetetlen tapasztalatot, amely szerint semmiféle olvasás nem ismétli meg, hanem megalkotja a szöveget, az olvasót szerzővé emeli egyben, a mű sosem ugyanaz. Amikor Esterházy 1991 és 1994 közötti írásainak második kiadását vesszük kezünkbe, hangsúlyosan kerülünk az említett helyzetbe: újraírunk-olvasunk egy könyvet és vele-benne a jelen horizontján a sem filozófiai értelemben, sem változatlan aktualitásában nem megszakadó időt; rekonstruálunk egy tekintetet, pontosabban többet: Esterházy és a magunk akkori és mostani perspektíváját. A klasszikus szépirodalmi, mondjuk így: epikus művekhez képest élesebb szembesítéstörténet ez, mert Esterházy Kékharisnyáinak egyik vonulata történelmileg-politikailag erős beágyazottságú, tehát az éppen adott eseményláncolatra közvetlenül reflektáló, vagyis nem csupán felkínálja, hanem mintegy előhívja az olvasatnak azt a lehetőségét, amely az akkori és a mai Magyarország közérzeti, természetesen az Esterházy-próza nyelvén megformált képét veti ? tegyük hozzá: nem minden tanulság nélkül - össze. Hangsúlyozzuk, hogy Esterházy nyelvén születik meg ez a világ, ugyanis a markáns és hasonlíthatatlan írói hang az, amely ?szavatol a Lady biztonságáért?, azért, hogy mindez kimondottan és nem kimódoltan irodalmi anyagként megjelenhessen.

Ha rövidek szeretnénk lenni, amik nem vagyunk, azt mondhatnánk, mondjuk, hogy Esterházy könyve, a kilencvenes évek elejének szöveggyűjteménye az eszmélésre ítélt, ám ez alól magát minduntalan, az önfelmentés és az önsajnálat legváltozatosabb érveivel kimenteni kész magyar önismeret egyik legfontosabb állomása. Esterházy abban a történelmileg felbecsülhetetlen szakaszban jegyzeteli végig az őt kívül-belül ölelő ország szabadságolásának fázisait, amikor kiderül, a szabadság, tehát az önismeret irányába mutató gesztusok szándéka nélkül fogalmat sem igen alkothatunk arról, akik lenni szeretnénk, vagy ha igen, annak receptúrális változata nem létezik, nem felírható. Esterházynak a magyar demokrácia forrásvidékét körberajzoló fejezetei tehát nagyrészt a negatív leírás eszköztárából merítenek; hogyan, hányféleképpen nem szabad az ember? Konkrétabban: hányféleképpen nem szabad a magyar? Milyen apparátust mozgósít, hogy rabságának természetét se szabadon közelítse meg? ?Magyarságunkról is mindig vesztésben gondolkodunk, elnyomatásban. A paródia, a nevetségesség határáig ragaszkodunk a régi képhez, bujdosók volnánk és szegénylegények, akkor is, ha miniszteri szék simul alánk. És persze a gyakorló hatalom szidása sem automatikusan azonos a függetlenséggel. Megtartottuk az ellenségigényünket.?, ekképp A semmiről, a mindenről egyik passzusa.

Esterházy megszólalásai, szemben sokak máig tartó és ható előítéletével, nem nyelvi mutatványok és bűvészkedések, hanem a dolgozó nyelv munkájáról referálnak, arról az erőfeszítésről, amely felméri, hogy egy diktatúra után a kultúra alapvető higiéniai műveletei közé legelsők között a szavak megtisztítása áll, a jelentések, tehát az értelem területvesztett pozícióinak visszavétele. És ez a visszavétel elemi feladat, jóllehet Esterházy nyilván hárítaná ezt a szót. Nem lehet nem észrevenni, hogy nevezett szerző bizony hazafias szándékkal volna látható itt, a rá is bízott nyelvi térben kertészkedendő; könyve igazi magyar irodalom.

De ne gondoljuk, hogy a Kékharisnya egészében megragadható volna a naprakészen, szervákra és fonákokra tenyeresekkel és nyesésekkel reagáló atyafi játékával. Nem, nem. Úgy magyar ez a könyv, hogy Esterházy kollégáit, legkülönfélébb művésztársait is bevonja ebbe a ?Tarka magyar?-nevű társasjátékba. Például ragyogó esszé olvasható a kiváló Váli Dezsőről, Visky Andrásról, Lengyel Péterről, Buda Ferencről, de kár volt belefognunk, úgysem győzzük folytatni a sort, végére nem érnénk. És még nem is jeleztük, hogy megtalálhatók itt Esterházy ars poétikái, a regényről vallott-tapasztalt elképzelései. Ha úgy tetszik, Esterházy-dekameron ez a könyv, honismereti gyűjtemény, vagy kis magyar macskabölcső, amelyben velünk ring Európa, amiről ugyan tudjuk, nem mi vagyunk, de ha a Kékharisnyákat olvassuk, bízhatunk abban is, hogy egy kicsit mégis. ?Az az érzésem, hogy újra kell tanulnom a szavakat, hogy kiismerjem megint a viselkedésüket. A kétértelműség visszanyerése ? ez látszik a kilencvenes évek programjának.?, írja egy helyütt Esterházy. És a kétezres évekének, kérdezhetünk vissza fonákból és nem csak Esterházytól.

Kiadvány:
Esterházy Péter
Egy kékharisnya följegyzéseiből
Magvető Kiadó, 2009

Forrás:
litera.hu
2010.01.19.