Esterházy Péter: Semmi művészet (Keine Kunst). Németre fordította Terézia Mora

Berlin Verlag, Berlin, 2009. 240 oldal, 22 euró

Legújabb regényének Esterházy Péter a Semmi művészet címet adta. Lakonikus cím, lehet felforgató szándékú nyilatkozat vagy könnyed provokáció, mintha a szerző azt mondaná: elég legyen a sok esztétikai limlomból, térjünk a tárgyra. De mi volna a tárgy? Az anya. Esterházy anyakönyvet írt. Majdnem negyed évszázaddal az első anyakönyv, A szív segédigéi után, ahol idézetekkel sűrűn teletűzdelt szövegben gyászolta meg édesanyja halálát, most feltámasztja ezt a különböző öregkori fájdalmakkal küszködő anyát, aki mesél és mesél. (...)

Esterházy mélységesen megható és komikus módon varázsol az anya-fiú kapcsolatból gyengéd fikciót, amely kitartóan dacol a halállal. (...) A szerző minden eszközt bevet, hogy ismét remek többszólamú nyelvi alkotást nyújtson át nekünk. Összetéveszthetetlenül jellemzőek Esterházyra a felnőtt elbeszélői én ironikus önkommentárjai, magával ragadó az anya karakteres beszédmódja, szórakoztató a stílusok, idősíkok, hangnemek, sőt hőfokok váltakozása (a szenvedélyesen heves és szertartásosan hűvös, a hiperbolikusan hencegő és a pedánsan precíz között).

A Semmi művészet természetesen nagyon is művészi regény, mint minden, ami a nyelvvirtuóz Esterházy tollából papírra kerül. S végtelenül nehezen fordítható. (...) Terézia Morának persze sikerült a mutatvány, s még a legbonyolultabb szójátékokat is merészen és fantáziadúsan mentette át a német nyelvbe. Így, aki a Semmi művészet olvasásába merül, elsőrangú műélvezetben lesz része.

(Ilma Rakusa: A focirajongó mama. Neue Zürcher Zeitung [CH], 2009. április 29.)

*

(...) Esterházy Péter kettős támadást indít: a kortárs magyar próza ellen és a kilencvenes évek belpolitikai harcai ellen. Már az első oldalakon kiderül, hogy nincs még minden lerendezve az elbeszélő és a posztkommunista, kripto-kapitalista Magyarország, illetve az elbeszélő és a magyar művészet között. (...) A nem magyarok és nem focirajongók képtelenek lesznek megfejteni az összes utalást - pedig a kortárs szerzők közül Esterházy használja a leggazdagabb utalásrendszert. Amit azonban minden olvasó, a nem magyar is megért, az az akasztófahumorral elbeszélt tragédia: egy ország hanyatlása, mely az orosz megszállás évei után a maffiaszerű kapitalizmus prédájává válik.

Aki ismeri Esterházy univerzumát, az már tudja, aki most fogja megismerni, hamarosan rájön: Esterházy az omnipotens, egyeduralkodó elbeszélő és impresszárió, aki bármely pillanatban könnyedén vált át viccesből komolyba és vissza. Az anya történetének kapcsán (újra) elmesélheti az apa, az öcs, a foci, a magyarok, a magyar kommunista besúgóállam történetét is. Ismét a családi témák jelentik azt a bázist, ahonnan kiindulva a szerző állást foglalhat.

A nyelv - és ez Terézia Morának köszönhetően a fordításban is működik - szolgáltatja az impulzusokat, a nyelv az a bevásárlóközpont, ahol az író beszerzi a meglepő szavakat, trágár vagy szégyentelen kifejezéseket, ahol idézeteket lop Goethétől és Beckett-től, ahonnan az inspirációt nyeri. (...)

Esterházy én-elbeszélője folyamatosan párbeszédet folytat önmagával. Ebbe a párbeszédbe szövődik bele az anya hangja, s általa a futball. (...) Esterházy, a szerző, tiszteletlen, de reménytelenül udvarias. Még akkor is, amikor a pornográf pillanatfelvételeken minden áron másmilyen akar lenni. A Semmi művészet a XX. század második felének leírása, s Esterházy, mint eddig is gyakran, maga a megtestesült kétértelműség, noha az elbeszélő folyton azon fáradozik, hogy ne viselkedjen kétértelműen. (...) Esterházy, az aktőr, pedig elárul néhány írói trükköt. Például, hogy valamelyik öccséből a regényekben többnyire húgot csinál. De hol marad a saját életem, kérdezi, ha a szerző azonos a művel? A Semmi művészet az anyanyelvről, az anyaföldről és az én-elbeszélő édesanyjáról szól. (...)

Esterházy megmutatja anyja arcát, amely II. Erzsébetére hasonlít, megmutatja szép lábát, anya és fiú összekulcsolódó kezét, bemutat egy jó szagú, tiszta asszonyt, aki sem a férjét, sem a gyerekeit, sem a vallását nem szerette annyira, mint a futballt, s a fiát abban a pillanatban csodálta a legjobban, mikor az kezet fogott Franz Beckenbauerrel. Az apát nem érdekelte a futball, ő a molyette tweedzakóját szerette.

Az utolsó oldalon az asszony, aki azt állítja, hogy nevetett az író születésekor, a koporsóban fekszik, s az elbeszélő azt kérdezi magától, mire való mindez, a gyász, az öltöny, a kereszt. De mivel még Ronaldinho is keresztet vet, ha lőtt egy gólt, ez is rendben van: a játék és az anya élete véget ért. Szórakoztatóan szomorú könyv a bonyolult család-politikai viszonyok kedvelőinek. Új Esterházyana.

(Verena Aufermann: Kegyelmesasszonyom­akarommondanielvtársnő. Literaturen [D], 2009. május)

*

A történetektől általában elvárja az ember, hogy rendelkezzenek bizonyos formával, vagyis Arisztotelész Poétikája szerint egy történetnek legyen eleje és vége, valamint az elejét és végét összekötő részek egy bizonyos elfogadható elv szerint rendeződjenek sorba. Esterházy legújabb könyvének (melynek címe Semmi művészet) se eleje, se vége, se rendszerező elve nincs, csupán - s ez persze lehet egészen sok is - ­egy energikus elbeszélővel ren­delkezik, aki fáradhatatlanul, látszólag minden rendszer nélkül sorolja emlé­keit (leggyakrabban az édesanyjáról), és reflexióit (melyek leggyakrabban saját elbeszélésére vonatkoznak). Ráadásul a szövegben olyan fejezetcímeket helyez el, melyek mind határkőként, mind összekötő kapocsként folyamatosan ér­vény­telenítik önmagukat - mintha az írás­ban valóban nem lenne semmi művészet.

Azt hiszem „elbeszélő" és „szerző" klasszikus s az irodalomtudósok által annyira kedvelt megkülönböztetéséhez sem szabad itt ragaszkodnunk, mert bár az „elbeszélő" gyakran barátságosan ránk kacsint, s olyan történetekkel traktál bennünket, melyeket a „szerző" egész biztosan nem élt át, ennek az elbeszélő-szerzőnek a különleges sármját - minden könyvében - éppen az adja, hogy hatályon kívül helyezi ezt a megkülönböztetést. (...)

Esterházy mondatainak szárnyaló ritmusa emlékeket sodor a szöveg felszínére, szép, ambivalens, rossz és elviselhetetlen emlékeket, melyek titokzatos módon az olvasók emlékeivé válnak, kedves, kellemetlen és néha talán maradandó olvasmányemlékekké.

(Hans-Ulrich Gumbrecht: Aki gólt rúg, keresztet vet. Frankfurter Allgemeine Zeitung [D], 2009. május 9.)

*

A férfifantáziák már jó ideje gyanúsak, és a foci-férfifantáziák még annál is gyanúsabbak. S Esterházy Péter még erre is rátesz egy lapáttal. Új regényének játéktere az erotika, a foci, az irodalom és az anyához való kötődés oldalvonalai között húzódik, és az ember bármely pillanatban arra eszmélhet, hogy éppen lesen van. Vagy hogyan másképp értelmezhetjük az anya szűk piros ruháját, és magas sarkú, piros cipőjét, amellyel elég nagy feltűnést kelt egy focicsapat öltözőjében? Bár nem mellékes körülmény, s a szerző nyomatékosan hangsúlyozza, hogy Magyarországon amúgy is sokkal természetesebb állapot, ha lesen van az ember. Az anya-foci-regény-hibrid mintegy mellékesen az elmúlt évtizedek teljes magyar történelmét is magában foglalja, minimum a harmincas évektől kezdve; az elbeszélés tempójába pedig szinte beleszédül az olvasó.

Ha valaki Esterházyval foglalkozik, nem kerülheti meg a szerző édesanyját, aki már többször is felbukkant írásaiban. Családjának története gyakran szolgált Esterházy irodalmi adaptációinak kiindulópontjaként, s közben édesanyja alakját is mindig újraalkotta. Az anya halálát már 1985-ben megírta egyszer. Most ugyanez az anya váratlanul új formában bukkan fel ismét. A Semmi művészetben a szeretet, a gyász, a saját Én drámája, minden, ami az anyát jelenti, egyetlen képben sűrűsödik össze: az anya futballrajongásában.

Esterházy könyve tehát messze túlmutat a nyers férfifantázián. Ironikus és kacér, de mindenekelőtt mélységesen egzisztenciális játék az elbeszélő saját vágyaival. Mert hisz ha az anya éppen úgy bolondul a fociért, mint amennyire az ember szeretné, akkor hol marad még a szövegben bármiféle „üres hely"?

Arról, hogy ne a konkrét, saját anya realisztikus mását lássuk ebben a könyvben, a forma is gondoskodik: korokon és tereken átívelő álomtánc-próza ez. Régmúlt évek beszélgetésfoszlányai keverednek bele a dialógusokba, melyekről azt hittük, hogy az abszolút jelenben hangzanak el, s néha mintha a szereplők hirtelen felcserélnék magukat egymással. Esterházy nyaktörően merész stílusban mutatja meg, hogyan szül irodalmat az irodalom, hogy az én-széthasítottság a modern kor hajnalán, a korai posztmodern intertext-kísérletek, illetve saját életrajzunk, történelmünk és megszólalásunk helymeghatározásának nagyon is jelen való kérdései valójában mind azonosak. Kacsintva idézi meg neves magyar kollégáit, Nádas Pétert és Kertész Imrét, rámutatva, hogy, bár nagyon eltérő módon, de ugyanazokat a kérdéseket kutatja, mint ők. (...)

Alárendelések és mellérendelések szövevényes váltakozása, a rövid passzok és a teret nyitó hosszú passzok összjátéka révén az élet utalásokkal teli lenyomata jön létre. A lesállás és a túlvilág között csak egy kis lépés a távolság.

És amikor azt hinnénk, már valóban átlátunk az írón, bedob egy még újabb cselt, amire végképp nem számítottunk. Az irodalom segítségével elrejtőzik az irodalomban, s ezt ugyanolyan nehéz lenne utánozni, mint a már régóta ismert, de még mindig lenyűgöző Garrincha-trükköt.

(Helmut Böttger: Lesállás és túlvilág között. Süddeutsche Zeitung [D], június 4.)

*

A legjobb lenne persze, ha az olvasó maga volna Esterházy, legalábbis amíg elolvassa ezt a könyvet. Akkor úgymond eleve olyan elmével és lélekjelenléttel rendelkezne, amellyel átrághatja magát ezen az elbeszélésen. Az elme forogjon sebesen, ugyanakkor legyen higgadt és kipihent. Aki nem képes három-négy szálon gondolkozni egyszerre, s a legnagyobb sebesség mellett hirtelen három másik szálra váltani, az itt bizony elveszett. S aki egy gondolatból kiindulva nem kapcsol át kellő időben az utalások és sziporkázó asszociációk síkjára, az ebek harmincadjára jut.

Az olvasónak azonban leginkább olyan elmével kell rendelkeznie, amely könnyen és vidáman halad előre a szövegben akkor is, ha nem támaszkodhat közben a cselekmény mankójára. (...) Persze Esterházy virtuozitása néha meghaladja képességeinket. Jómagam körülbelül a könyv harmadán úgy bukdácsoltam keresztül, mint egy kezdő korcsolyázó sűrű ködben a göcsörtös jégen. És még ha fel is száll a köd, néha úgy érezzük, hogy Esterházy egy pingpongasztal mellett áll, s ahelyett, hogy átütné nekünk a labdát, hagyja, hogy végtelen hurkokban repüljön körül bennünket. Miért nem ütöd ide?, kérdezné legszívesebben az olvasó. Miért nem ütöd vissza?, feleli erre ő, s a labda megint csak megkerüli a fejünket, mint egy bumeráng. Ehhez tehetség kell - az író részéről. És befogadói hajlandóság - az olvasó részéről.

(Andreas Isenschmid: Anyám szép lába. Die Zeit [D], 2009. július 2.)

Válogatta és fordította Sárossi Bogáta