Tősgyökeres német íróként Tellkampot pedig leginkább az ő örökösének tekinthetjük, jóllehet az A torony szövege ízig-vérig XXI. századi próza. Elbeszélési technikáját tekintve sokkal kevésbé újító vagy összegző, mint inkább hasznosító jelleget mutat: nem hagyja, hogy különböző nyelvelméleti vagy narráció-filozófiai meggondolások útját állják a szélesen hömpölygő, sok szálon futó családtörténet elbeszélésének, de attól sem fél, hogy ahol az anyag úgy kívánja, eleressze a gyeplőt, és engedje, hogy az organikusan alakuló szövegfolyam időnként fragmentumokra hulljon szét, szövegkollázsok és dokumentum-betétek (levelek, naplórészletek) keverékévé alakuljon. Tanult tehát a modern és posztmodern idők forradalmaiból – egy ilyen zseniálisan eredeti húzására még visszatérünk –, mégis sokkal fontosabb dolga van annál, minthogy az ezek által felvetett alapkérdések őrjítő finomságaival vesződjön: el kell mesélnie egy alig több mint negyven évet élt, s húsz éve „elsüllyedt” ország, a Német Demokratikus Köztársaság történetét, mielőtt azt végleg maga alá temetné a feledés.

S teszi ezt az ország egyik fontos és nagymúltú városa, az egykori szász királyváros, az 1945-ben szétbombázott, később Kelet-Németország egyik fontos ipari és kutatási központjaként működő Drezda sorsán keresztül. Itt fekszik az Elba partján, kissé a város fölött a regényben a csak „A Torony”-ként emlegetett Weisser Hirsch nevű negyed, melynek omladozó szecessziós-eklektikus villaházaiban, mint megannyi társbérletté átalakított Buddenbrook-házban élnek a város intellektuális életének (egykor) fontosabb szereplői. Orvosok, zenészek, tudósok, színészek és a szocialista munkásállamba alig beilleszthető más értelmiségiek, afféle polgári zárványtársadalmat alkotva, akik a totális működésképtelenség és az egyre fullasztóbb elnyomás világával csupán mániákusan ismételgetett Goethe-idézeteiket, házimuzsika-estjeiket és közös felolvasásaikat tudják szembeszegezni – persze azt is csak addig, amíg a Kommunális Ingatlankezelő be nem telepít hozzájuk mondjuk egy munkásőrt, aki egyre erőszakosabban követeli majd az utcai futballcsapat felállítását, mivel „leghőbb vágya, hogy megszerezzék az első helyet az »Arany Házszám« nevű szocialista vetélkedőn.” (585.o.)

Ismerős, túlságosan is ismerős nekünk, magyar olvasóknak ez a világ – persze kinek mennyire: e sorok írójának személyes emlékei például nincsenek erről a korról, s ezért is olvasta különösen hálás figyelemmel a könyv minden sorát, ha pedig egyszer gyermekei lesznek, és megkérdezik, ugyan mi volt az NDK és mi volt a szocializmus, többek között ezt a könyvet fogja a kezükbe adni –, a drezdai Toronyban mégis valahogy minden jóval kontrasztosabb. Hiszen ellentétben Magyarországgal, itt valóban létezett a háború előtt egy erős és európai jelentőségű polgárság és nagymúltú polgári kultúra. De kontrasztosabb a nyugati nagyhatalmak védőszárnyai alatt gyarapodó Nyugat-Németország közelsége miatt, meg a II. világháború emlékének intenzív jelenlétéből fakadóan is.

Ez utóbbival kapcsolatban Tellkamp például egyáltalán nem hajlandó bedőlni annak a későbbi gondolkodásban eléggé gyakori sematikus képnek, mely a szocializmus időszakát rosszabb esetben az elvakult kommunisták és a titokban ellenálló, feddhetetlen polgárok ellentéteként látja, s kevésbé rossz esetben is csak azt hajlandó elismerni, hogy e két csoport között ott volt az átlagemberek egy igencsak széles rétege, akik a napi életbenmaradás érdekében számtalan erkölcsileg és érzelmileg romboló hatású kompromisszumot kötöttek a fennálló rendszerrel. A regény seregnyi szereplője között persze ezekre az alaptípusokra is bőven találunk példákat, náluk azonban sokkal érdekesebbek a köztes esetek, mondjuk például a pártnak és a fennálló rendszernek azok a hívei, akik – nem egyszer a náci koncentrációs táborokból és a Gestapo kínzókamráiból visszatérve – valóban és őszintén hisznek a korábbiaktól gyökeresen eltérő és igazságosabb társadalom lehetőségében.

Vagy ott van például az NDK-ban valóban példátlan karriert befutó Manfred von Ardenne báróról mintázott Arbogast figurája, aki saját kutatóintézetének vezetőjeként a vörös arisztokrácia legfelsőbb köreinek is körberajongott alakja, az összeomlás környékén azonban probléma nélkül bocsátja rendelkezésre házinyomdáját a különböző ellenállási mozgalmak szórólapjainak sokszorosítására – és még sorolhatnánk. A főhősök, a főorvosként dolgozó Richard Hoffmann és a drezdai „elit” kiadó lektora, Meno Rohde valamint családtagjaik életén keresztül főként a folyamatos pénz- és infrastruktúrahiánytól szenvedő egészségügy és az ideológiai pressziót hol kerülgető, hol aktívan gyakorló könyvkiadás világába nyerünk hideglelősen részletes betekintést. (Tellkamp maga is orvosként dolgozott irodalmi karrierje kezdete előtt, s ez meg is látszik a regényen: a drezdai kórház mindennapjait bemutató részek mind az intézményi intrikák, mind az élettani-sebészi kérdések tekintetében magabiztosan állnák a versenyt a legjobb amerikai kórházsorozatokkal.) Az igazi főszál azonban nem ezt, hanem Richard fia és Meno unokaöccse, a Torony furcsán anakronisztikus közegében nevelkedett, s a regény „tulajdonképpeni” főhősének tekinthető Christian életútját követi végig, akit az iskolából kikerülve magába szippant a szocialista sorkatonaság minden ízében megalázó és személyiségromboló gépezete, majd pedig egy szerencsétlen baleset következtében a katonai börtön legmélyebb bugyrai.

Az ő hazaküldött leveleinek és gondolatainak megismerésével látható a legtisztábban az a lelki mechanika, amely a regényt mind poétikai, mind szellemi értelemben meghatározza: az európai kultúrán nevelkedett Bildungsbürger kétségbesett igyekezete, hogy műveltségét és bölcsességgel, humorral kialakított világszemléletét mozgósítva hol iróniával, hol szerény visszahúzódással – Meno legfontosabb életelve a következőképp hangzik: „A bölcs mindig leszegett fejjel jár, úgyszólván láthatatlan, akár a por.” (25.o.) –, hol mitizálással, hol az emlékezés és a fantázia álomvilágába való meneküléssel valamiképpen feldolgozhatóvá, elviselhetővé tegye ezt a velejéig hazug és sírnivalóan pitiáner, nevetségesen és vérfagyasztóan abszurd világot. Ennek megfelelően maga az elbeszélés is neki-nekilendülő, szívfájdítóan lírai részek és Örkény-egypercesekbe illő kabaréjelenetek folyamatos birkózásából áll, körülbelül mintha valaki az új Varázshegyet akarná megírni, de írásának alapanyaga miatt folyton azon kapná magát, hogy már megint a Termelési-regény és a Kis Magyar Pornográfia elkallódott fejezeteit körmöli egymás után, ahol ember legyen a talpán, aki eldönti, mi az idegtépőbb és elviselhetetlenebb: a szabályok és törvények elnyomó és átláthatatlan rendszere és ideológiai szigora, vagy az, hogy mindezen szabályok könnyedén áthághatók kellő kapcsolatrendszer és korrupció mozgósításával? (Az egymásnak tett szívességek ördögi köreit a legszebben a novellaként is kiváló Kié a legszebb karácsonyfa? című fejezet mutatja be, igazi antológiadarab.)

A torony tehát a polgári világ végső hanyatlását és túlélési kísérleteit egy olyan társadalomban mutatja be, amely már születése pillanatában önmaga romjaként létezik csak, gazdasági és politikai értelemben pedig valóságos időzített bomba, mely bár kifelé az örökkévalóságra való berendezkedést szajkózza, valójában egyetlen apró pöccintésre darabjaira hullik. Hogy ez a pöccintés hol és mikor történt pontosan, az persze kideríthetetlen, s a regény utolsó része, amely ezzel a széthullással foglalkozik, leginkább azt a folyamatot mutatja be, ahogyan a rendszerváltás mintegy észrevétlenül, apró engedetlenségek és tiltakozások földcsuszamlásszerű egyesüléséből indul meg, egyszerűen azért, mert van egy pont, ahol hirtelen egyre kevesebben félnek, az utolsó cseppek pedig végül elsöprő tengerárrá állnak össze.

Itt pedig rögtön belefutunk a korszakkal foglalkozó irodalmak legnagyobb dilemmájába: történetesen, hogy az utóbbi húsz év ismeretében hogyan ábrázoljuk a kelet-európai rendszerváltásokat, ha egyszer meg akarjuk mutatni ezeknek az eseményeknek a kétségtelenül katartikus, nagyszabású és felszabadító patetizmusát, ám nem akarunk megfeledkezni arról sem, ami utána jött, s hogy se a volt NDK-ban, se a többi keleti államban nem lett rögtön kolbászból a kerítés. Tellkamp erre egészen bravúros módon és döbbenetes eleganciával válaszol, amikor az 1989. november 9-i ünnepi kórus felhangzása után – „Németország, egységes hazánk!” – az írói dilemmára adott válaszát egyetlen írásjelbe sűrítve nem ponttal, hanem kettősponttal zárja ezt a nagy, nagyon nagy regényt: jelezve, hogy a rendszerváltás nem egy történet vége, hanem a kezdete, s az igazi munka csak ezután következik. És nemcsak az olvasó, hanem az író számára is, akiről tudni lehet, hogy a 2008-as Német Könyvdíjat is kiérdemlő monumentális alkotás után folytatja, amit elkezdett, s már javában dolgozik az olvasás közben valódi családtagokká avanzsáló főszereplők további történetén: nem lesz könnyű munka, de reméljük mielőbb olvashatjuk majd magyarul is, hogyan (volt) tovább.