A Csirkejáték 1963-as kiadása visszhangtalan maradt, az 1981-est már a kiemelkedően jelentős regénynek kijáró szakmai elismerés is illette, a 2004-es edíció nyomán pedig 2009-re elkészült a német fordítás, amely valóságos diadalutat nyitott meg a szerző előtt. (Mindhárom magyar kiadás szövege eltérő: Rubin az idő múltával is dolgozott könyvén.) Ha majd csillapodik az eufória, csitul az irodalomtörténeti „jóvátétel” buzgalma, bizonyára elnyeri reálisan kijelölhető becses helyét e majdhogynem társtalanul álló, unikális magyar regény.

 

Tárgyunk azonban most nem az emblematikus mű, hanem a vele tematikailag enyhén összekapcsolódó másik Rubin-(kis)regény, a Római Egyes, mely először 1985-ben, a jobbára sikerkönyveknek fenntartott, nagy példányszámú Rakéta Regénytárban jelent meg (tehát a méltóbb újrafelfedezés is a Magvető Kiadó kötelessége volt). Az író egyébként elkövetett más regényeket is: szocialista realista epikai csökevényeket az ezerkilencszázötvenes évek elején, közepén, majd egy krimit 1973-ban (fogadni merünk, ez utóbbinak is lesz új kiadása). Az idei közreadás kevéssel előzte meg a nyolcvanhárom éves korában, vidéki visszavonultságában elhunyt Rubin Szilárd halálát.

 

A légies könyv (alig százharminc kicsiny oldal) a negyvennégy éves Rostás Levente vallomásos beszámolója élete folytonos kisiklásáról. A nem tehetségtelen, de egyelőre sikertelen íróként számon tartott férfi a regény jelenében betegeskedés ürügyén dekkol: elmeszesedett gerincét, fájó végtagjait kúrálja Harkányban, valamint – művésztársadalmi összeköttetései és a kajánul-kedvesen segítőkész baráti protekció jóvoltából – Karlovy Varyban. Viszonylag csendes vidéki magyar fürdővároska és a Monarchia óta egyfolytában forgatagos, divatos gyógyüdülő az 1970 körüli Csehszlovákiában: Rubin szívesen épít a kétpólusosságra. Fontos, egymással párbeszédet folytató regényhelyszín például a Duna felső és alsó szakaszának egy-egy pontja, a történetmondó gyermekkorának két sorsdöntő állomása: a Csallóköz, illetve a más alkotásaiban is fontos szerepet betöltő emlékváros, városemlék, Mohács.

 

A duplikációk sorában a legfontosabb, hogy a saját sorsának nyitját kereső Rostás az időbontásos, asszociációs, érdekes meseszövés folyamán két másik sorsba feledkezik bele. Az egyik: a barátja, Martinszky Laci – akiben nem különösebben nehéz Pilinszky János egóját felismerni. (A részben kulcsregény Római Egyes Jancsó Miklós filmrendezőt és Galsai Pongrác írót is megidézi, néha a kelleténél több anekdotikus elemmel.) Az én-krónika egészére jellemző szűrt humorral, kritikus szeretettel portretizálja Rostás a siker lépcsőin mind meredekebben magasra hágó, különös és különc költőbarátot (aki ugyancsak sikertelen a nőknél). A másik – még fontosabb – szereplő Piroska. Őt apróhirdetéseket nézegetve szemeltek ki feleségül a cimborái Rostásnak. A nemrég elvált, temperamentumos, extravagáns – vidék és Budapest között száguldozva két helyen is praktizáló – fogorvosnővel való találkozás sorsdöntő lehetne (a két, ellentétes karakterű, mégis valamiképp összeillő ember ráhangolódik egymásra testileg-lelkileg), és sorsdöntővé is válik: a beteljesületlenség által.

 

A regény mesterien, finoman, gazdagon használja ki szűkös felületét. Minden sietség nélkül, egyszerre poétikus és racionális mozaikokból áll össze Rostás zsidó származásának tudata, nagyapja drámai halálának és szülei megrázó válásának ténye, baráti körének tömörülő-széttartó volta, saját passzív rezisztenciájának önkritikus-önironikus rajza, és főleg a Piroska egyéniségében történő, reménytelenül tájékozódni igyekvő elmélyülés. A főhős rajong Piroskáért, de – pusztán fogorvosi foglalkozása miatt is – a kínzásra született embert látja benne. A házasságra, otthonra, családra áhítozó, szerelmes-romantikus fűtöttségű literátor kamaszos tettekre vállalkozik, hiú bizodalmakat táplál, az ígéretes pillanatokban nagy közös tervek kovácsolásában vesz részt – hogy a lezárás víziót, emlékeket és valóságot elegyítő képsorában szükségszerűségként törődjön bele a valaki mással esküvőre készülő Piroska elvesztésébe. Egyik közös jelük, a tenger hozza a hírt – képeslap-fotográfia formájában. „…ismeretségünk a fény fehér pászmáival átszőtt csendes kékségben, az óceán végtelen szabadságában születik meg, s már kipróbált élettársakként kerülünk a tengeri akváriumba” – sóhajtja korábban fantáziált közös delfinlétükről Rostás. Jellemző módon eleve egy tengervízzel megtöltött medencébe zárva, cirkuszi vízi show szereplőiként gondolkodik kettejükről. A cirkuszmotívum végigvonul a regényen, fontos összetevője a nagyszabású záróképnek – melyben már a medence is mindössze gyógyvízzel teli kád –, s a címlapon is felsejlik az elbeszélőt gyerekkora óta misztikusan kísértő cirkuszsátor-élmény.

 

A cím, a Római Egyes jelenti az ekként elnevezett családi fürdőkamrát, melyet a gyógyintézetben Rostás mindig a hajnal magányos óráit kihasználva látogat. Jelent mást is (például az arab számokkal osztott fejezetek között az egyik alfejezetnek I a jelölője). S olvasatunkban leginkább azt jelenti, hogy minden egyes ember felnyithatatlanul zárt világ; mintha mindenkinek ez lenne a neve: Római Egyes. Az igazán meg sem talált, majd szükségképp elveszített Piroska a főhős agyában, lelkében egy régi (cirkuszi) emlékképpé mosódik. A majdnem teljes Piroska–Prisca alaki névazonosság érezteti, hogy a nőnek is csak önmaga, s nem a férfi irányába nyílik ösvénye, s három mondat, a regény legtöbbet idézett – a hátsó borítóra is kiírt – három mondata az érzelmi-egzisztenciális balsiker lélektani és történelmi magyarázatát adja: „Megint nem tudtam, hogy boldog vagy szomorú legyek. Mert igaz, hogy Piroska mellett ugyanolyan lázas örömet érzek, mint a cirkuszi estén Prisca láttán. De közben elmúlt egy emberöltő, s bár megromlottam, nem nőttem fel”.