„Irene Solà (1990) regénye a Pireneusokban vezet, a lapokon, kicsivel több mint kétszáz oldalon néhány család története bontakozik ki, de egészen tüneményes módon. Tüneményes, mert a Pireneusok falvai csodás, mágikus helyek, ahol a régi emberek együtt élnek az erdővel, az állatvilággal, de nem a „természet a barátunk” gagyi jelmondata alatt, nem, ezekben az elbeszélésekben a természet gyakran kegyetlen, ahogy az ember is gyakran kegyetlen, máskor meg gyönyörű és megfejthetetlen. Néhány fejezetben nem is az ember nézőpontja érvényesül, hanem egy őzike, egy kutya, a trombitagombák vagy éppen maga a Pireneusokat létrehozó gránit kőzetlemezek mesélnek, és ezek a részek segítenek kiszakadni kicsiny létezésünkből, mert emlékeztetnek arra, hogy micsoda kicsiny dolog a halál két gránittömb összeütközéséhez képest. Az első, néhány oldalas elbeszélésben például viharfelhők szólalnak meg, ők mesélik el, miként csapott le a villám szegény Domènecre, a falusi költőre, és ez a tragédia – amelyről tehát a Természet szenvtelen nézőpontjából értesülünk – indítja el a generációkon átívelő történetet. Doménec kívánatos fiatal felesége, Sió egyedül neveli fel két gyermekét, Miát és Hilarit, de ott vannak a faluban a boszorkányok, akiknek a történetét most nem az őket megégető inkvizítoroktól halljuk, hanem a saját szájukból..”

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Csabai Máté, Port.hu, 2021. június 09.