Nádasdy Ádám tanulmánykötetének címe, A csökkenő költőiség már első ránézésére meglepő, egyben elgondolkodtató. Költőietlen korban élnénk, ahol a költészet a leértékelt áruk polcára került? Ám a könyvet megfordítva a borítón, a kötet címét adó tanulmányból vett idézet megadja az értelmezés kulcsát: „Szövegeit [Shakespeare-ét] sem kell már a fordításban se archaizálni, se költőiesíteni. Csökkenhet a költőiség, növekedhet a Shakespeare-iség.

Persze azért a kötetet olvasva némileg megalapozottnak érezhetjük az első benyomásunkat a költőiség visszaszorulásáról, mikor Nádasdy Ádám Shakespeare darabjainak új fordításairól beszél: „A színház élő nyelvet igényel, érthető, hogy új fordításokat rendelnek - …” (Se bús, se zord – Beszélgetés Szálinger Balázzsal) vagy amikor a Hamlet kapcsán hasonlítja össze Arany és a saját fordítását (Shakespeare: miért újra és úja?). Nádasdy szerint Arany változata úgy hat, mint egy lassan elszopogatott gyógycukorka, míg a sajátja, mintha ugyanazt a szert intravénásan fecskendeznék belénk.  A szavak ereje ott és akkor kivédhetetlenül érvényesül, a néző nem vonhatja ki magát hatásuk alól. A színház és irodalom viszonyát elemezve megállapítja: mai korunkban – tegyük hozzá, hasonlóan Shakespeare korához – virágzik a színház, viszont a komoly szépirodalom olvasása iránti igény csökken (Ez is csak szöveg – Beszélgetés Szele Bálinttal). Közhely, hogy felgyorsult korban élünk, ahol ömlik ránk az információ, leginkább gyorsan pergő képi formában. Így érthető, hogy az egyre vizualizáltabb fiatalabb nemzedékek másként viszonyulnak az írott szöveghez, mint az idősebbek. A színházaknak pedig ezt az igényt kell kielégíteniük, felvenni a versenyt a filmekkel, a klipekkel, képregényekkel, animációkkal.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pusztai Ilona, Prae.hu, 2021. 12. 05.