Sándor Ivánt ebben a regényében sem a hasonlóságokban megbújó különbségek, hanem a változatokban felmutatott azonosságok érdeklik. – Modor Bálint kritikáját olvashatják Sándor Iván Szakadékjátszma című regényéről.

Sándor Iván legújabb regényében újrakombinálja művészetének nagy kérdéseit, az emberi élet és az irodalom viszonyát a korszakhoz. Ahogy egyik szereplője, Kerekes Endre írja a naplójában: „minden egyes műben, függetlenül az összes hagyományos teljesítményektől, újra kell kezdődnie a művészetnek, hogy a maga teljességében mutassa meg az újabb korszak lényegiségét, azt, hogy miben áll maga a korszak, mi az emberi lét realitása, miközben a folyamatosságok” (175.) – és itt megszakad a gondolat, amelyben egyfelől az újrakezdés mellett érvel, másfelől a szöveg mint újraírás és folytatás jelenik meg – vagyis egy olyan folyamatosságot érzékeltet, amit a hiányos záró tagmondat is aláhúz. De nemcsak a bekezdés vége, hanem az a poétikai döntése is, hogy nem használ a bekezdések elején nagybetűt és a végén írásjelet, a folyamatosságból való kilépés lehetetlenségét mutatja fel. A naplóíró Kerekes Endre ebben a gondolatmenetben az író alakmásaként is értelmezhető, mert nemcsak az ő naplójára és a Szakadékjátszma című regényre vonatkozik a róla szóló megállapítás, hanem A hetedik nap című regénytől kezdve az életmű ezen szakaszára is: „nem tett ki írásjeleket a bekezdések végére, nem kezdte nagybetűvel az új bekezdéseket, úgy érezte, így folyamatos, amit gondol, minden együtt áll, az emlékek, amiket leír, az érzései, miközben leírja, a várható ismeretlen, ami a szavakban rejtőzik”. (159.) De ebben az idézetben is ütközik az időtapasztalatok felől megfogalmazva az idő eszkatológikus érzékelése (minden együtt áll), valamint a korszakok és művek egymást váltó történeti és a jövőbe mutató, vagyis lineáris érzékelése.

[…]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Modor Bálint, Litera.hu, 2022. 10. 22.