A Marosvásárhelyen élő Vida Gábor legújabb regénye is hozza azt a miliőt, hangulatot, amit a Vida-könyvek árasztanak magukból: ismét Erdély a téma, és nem akármelyik korszakról van szó, hanem arról az évtizedről, amelyben három rezsim is uralkodott gyors egymásutánban. Látjuk a nácizmus paroxisztikus felerősödését majd bukását, a második világháborút, a felmentő szovjet hadsereg pusztítását és az emberi életek teljes, gyökeres felfordulását. Erről, a Senkiháza című „erdélyi lektűrről” ültünk le beszélgetni a szerzővel, de a múltból mindegyre a jelenbe tévedtünk. Abba a jelenbe, amely visszasírja a múltat, a Horthy-korszakot, amelynek embere melldöngetve állítja, hogy megvédi Erdélyt, de amint lehet itt hagyja, hogy soha többet ne jöjjön vissza. Minden távozóval eltűnik egy hely, mondja Vida Gábor, aki sosem akart, és nem is fog elmenni, ezért kezdett saját, egyszemélyes transzilvanizmusának felépítésébe.

Egy fiktív kisváros főterén találja magát a Senkiháza olvasója, ahol a közösség tagjai olyan látszólagos nyugalomban éldegélnek, mintha nem zúgna, áradna körülöttük a történelem. Namajdot, az unalmas kisvároskát azonban a nagypolitikánál sokkal inkább érdekli egy új jövevény megérkezése a településre: Matei Călugăr vagy magyarosan Kalagor Máté, oklevél nélküli mérnök azt ígéri, hogy megjavítja a város rég tönkrement vízturbináját. A bizonytalan identitású idegen lehet román, lehet magyar is, de az is lehet, hogy nem tartozik sehova, egy senkiházi, akit a történelem jól megforgat, majd kiköp, és magára hagy. Akárcsak Namajd többi lakóját.

Marosvásárhelyen, a Látó szerkesztőségének árnyékos szobájában beszélgettünk Vida Gáborral. Az irodalomba, Senkiháza történetébe és szereplői közé azonban mindegyre benyomult a jelen a maga kérdéseivel: politika, medvék, románok, Horthy-nosztalgia, még Orbán Viktor sem maradt ki. A beszélgetés során pedig élben megtapasztalhattuk, hogyan képes Vida Gábor a magyar és román viszonyt egy mondatban megfogalmazni, a vadászok és környezetvédők képmutatását egyszerre érzékeltetni, és legfőképp az erdélyi ambivalens „igazságainkra” pontosan rátapintani. Kényelmesen elidőztünk egy-egy témánál, majd hirtelen, könyörtelenül, egyetlen rövid mondatban félelmetes erővel mutatta fel a diagnózist. Aztán mentünk tovább, bejártuk vele a kisvárost, megismertük a namajdi színes világot a pópával, csendőrrel, gyárossal és fényképésszel, de legfőképpen azt, hogy mit gondol a szerző a máról, amely nem értelmezhető a múlt nélkül, amelybe mindegyre visszatér regényeiben.

Miért vagy leragadva a világháborúk korszakánál, mi az, amit ki akarsz ebből bogozni?

Meg akarom érteni őket, hogy aztán megérthessem azt, ami velem történt.

És mire jutottál?

[…]

A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vig Noémi, Transtelex.ro, 2023. 07. 16.