„Néhányan itt úgy viselkednek, amit máshol nem tolerálnának. Elég csupán egy-egy ilyen ember, ám ő több évtized alatt elég nagy pusztítást képes végezni” – állítja Rékai Anett az irodalmi élet visszásságairól szólva. A Petri György- és Málik Roland-díjas költővel a Menetiránynak háttal című debütkötete megjelenése apropóján beszélgettünk a nők helyzetéről a mai magyar irodalomban, a bohémvilág státusz hátulütőiről és a közös szemet hunyásról.

Egy nőnek sokkal nehezebb személyes verseket írnia, kevésbé engedheti meg, hogy kiadja magát, mert sokkal sebezhetőbb, jóval kiszolgáltatottabbá válik, és másképp is viszonyulnak hozzá – mondta egy helyütt Erdős Virág. Mi az ön tapasztalata?

Ha ugyanaz a személyes hangvételű, például önéletrajzi ihletésű szöveg megjelenik egy férfitól, akkor az bátor, mert feltárja az érzékeny, sebezhető énjét, és az egész nemzedékének utat mutat. Míg ha egy nő ír hasonló típusú szövegeket, azt már nem feltétlenül tekintik olyan pozitívnak. A nő valahogy be van zárva abba, hogy az az ő élete, az ő traumája, az ő tapasztalata, így csupán az ő személyes ügye. Egy női szerző önmagára van redukálva. Vagyis kettős mérce működik. Ugyanakkor hogyha egy nő nem vállalja be, hogy önmagáról ír, akkor azt meg gyávaságnak tekintik.

Ahhoz képest, mennyivel nehezebb lehet fiatal lányként berobbanni az irodalmi közegbe, a legtöbb verse megjelent folyóiratban is.

[…] A válasz és a teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Marik Noémi, Nepszava.hu, 2024. 04. 20.