A Vattacukor tizenegy elbeszélését - játszódjanak azok a mai Budapesten, a 80-as vagy az 50-es évek vidéki Magyarországán vagy a cári Oroszország távoli vidékein, íródjanak egyes szám első vagy harmadik személyben, legyenek hosszabbak vagy rövidebbek - egy fontos tartalmi elem és egy szintén lényeges formai megoldás köti össze: a novellák zöme a különböző életszemléletek összeütközéseivel és a családi viszonyokkal foglalkozik, a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeivel, kivált amikor már a gyermek is felnőtt, illetve a családon belüli egyedüllét eseteivel, az elmagányosodás stációival. Azzal az állapottal, amikor az emlékek és az álmok maradnak elérhető közelségben, vagy épp azok lesznek a kapaszkodók. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa epikájában nemcsak az az izgalmas, mi történik, hanem az is, hogy arról hogyan szerzünk tudomást. A Vattacukorban az olvasó legtöbbször közvetítőkön keresztül értesül a történtekről: a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy felzaklató kálváriáját, egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg barátnőjük halálának körülményeit, a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes gyerekkorába. Mindegyik esetben közvetett közvetlenségben leszünk részesei a történeteknek: ettől a látszólagos távolságtól pedig még inkább érezhetjük azt, hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.
Annie Ernaux tízéves korában tudta meg egy beszélgetésfoszlányból, hogy volt egy nővére, aki meghalt, mielőtt Annie megszületett volna. Több mint hatvan évvel később, 2011-ben levelet írt...
Miért nincs keverőcsap a londoni fürdőszobákban? Hogyan lehetett szőlőprést csempészni 1981-ben a vasfüggönyön túlra? Hogyan változtatta meg a Brexit a brit mindennapokat? Mit jelent valójában...
